A Hannover királyi dinasztia

A királyi család elmúlt háromszáz évének története arra emlékeztet, hogy uralkodása – akármennyire is ősi ceremóniák által övezettnek tűnik – a hatalmi politika és a praktikus szükségszerűség alárendeltségében született és működött. A jelenlegi uralkodócsalád, a Windsor-dinasztia a 18. század elején trónra került Hannover-ház közvetlen leszármazottja, folytatása. Uralkodásuk Angliában (azaz az 1707-es, Skóciát és Angliát egyesítő törvény, az Act of Union után hivatalos nevén Nagy-Britanniában, majd az unióhoz 1800-ban Írországot is hozzákapcsoló törvény óta az Egyesült Királyságban) a protestantizmus fennsőbbségének biztosítását hivatott szolgálni. Ennek gyökerei pedig mélyen a 16–17. századi Tudor-korban, Angliának a francia és spanyol katolikus hatalmak elleni küzdelmében keresendők.

A protestáns öröklési rend

A Hannover-ház (angol nyelvű használatban egy n-nel: House of Hanover) útja a brit trónig nem mindennapi történet még a királyi családok szokásosan ágas-bogas dinasztikus históriái között sem, éppen mivel a protestáns politika és nem a családi szálak dominálnak benne. Ismeretes, hogy az angol parlament 1688-ban – miután felfedték a Stuart II. Jakab katolikus restaurációra irányuló előkészületeit – testületileg hívta meg a trónra III. (Orániai) Vilmost, az egyesült holland provinciák protestáns főkormányzóját. Vilmos – aki egyébként negyedik helyen állt az angol trón lehetséges örököseinek sorában (anyja Stuart I. Károly angol király lánya, Mária) – az egyetlen Európai protestáns uralkodó volt, akire a királyi családhoz fűződő kapcsolata alapján az angol parlament számíthatott Jakabbal szembeni fellépésében.

Vilmos angol és egyben protestáns kapcsolatai tovább erősödtek azáltal, hogy II. Jakab legidősebb lányát, Máriát vette feleségül, aki ugyan katolikus szülők gyermeke volt, de protestáns szellemben nevelkedett. Mária volt a vélhető trónörökös (angol alkotmányjogi kifejezéssel heir presumptive). Az uralkodócsere nem ment végbe vér és súlyos politikai viták nélkül. A harcok inkább Skóciára és Írországra korlátozódtak, Anglián belül politikai jellegű maradt a konfliktus: tömegek maradtak hűek a töretlennek tekintett Stuart-házhoz. A mai Konzervatív Párt elődje, az angol tory párt eredetileg, ha nem is a szégyent vallott Jakab, de az ő katolikus utódai legimitásáért küzdő csoportosulás volt.

Vilmos győzelmében döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy II. Jakab király hadseregének fővezére, John Churchill, a második világháborús miniszterelnök Winston Churchill egyik őse, harc nélkül átállt a protestáns katonáival partra szálló Vilmos oldalára. Az akkori események egyik legmaradandóbb következménye a máig ható északír konfliktus. Vilmos személyesen vezette seregét az Írországba menekülő katolikus Jakab ellen. A mai északír protestánsok, akik többségének őseit Vilmos telepítette le Észak-Írországban a győzedelmes csaták után, szinte fanatikus tiszteletben tartják az orániai emlékét, narancssárga zászlóik az Orániai-ház angol orange nevére vezethetők vissza.

Az 1689-es rendezés, amely a Dicsőséges Forradalom romantikus elnevezést viseli az angol történelemben, megteremtette egy új típusú államberendezkedés, az alkotmányos monarchia alapjait. A király jogait, kötelességeit és a parlamenthez fűződő viszonyának alapjait írásban rögzítették. A Bill of Rights (kb. Jogok Kartája) világosan kimondja a parlament szuverenitását: a király többé nem áll a parlament fölött, még mindennapi költségeinek fedezésére is a parlament szavazza meg évente a szükségesnek vélt összeget. A 17. századi angliai belviharok végkifejlete ez a kiegyensúlyozott alkotmányjogi mestermű. Ideológiai alapja a protestantizmus, amely az angol történelem küzdelmei során összefonódott a nemzeti szuverenitás és demokratizálódás eszméivel.

A parlamenttel történt megegyezés szerint Vilmos és Mária együttesen foglalták el a trónt mint társuralkodók. A kormányzati feladatokat a Jakab elleni harcok idején Mária, a béke beállta után kizárólag Vilmos látta el. Azonban Mária korán meghalt himlőben, így a királyi pár közvetlen utód nélkül maradt. A trónt Mária húga, Anna örökölte. Viszont Anna egyetlen fia ugyancsak elhunyt, és nem tartották valószínűnek, hogy további gyermekeket fog szülni. A protestáns öröklés újabb nehézségei rémülettel töltötték el a parlamenti honatyákat. A száműzött Jakab és követői, az ún. jakobiták akcióra készen figyelték az eseményeket Franciaországból. A parlament ezért egyszer s mindenkorra törvénnyel kívánta rendezni az angol trón betöltésének összes körülményét. Erre az 1701-es utódlási törvényben (Act of Settlement) került sor. A törvény kimondja, hogy amennyiben Vilmosnak vagy Annának nem maradnának élő leszármazottai, az angol trón legközelebbi protestáns örököse, Zsófia (eredeti teljes nevén Sophie von der Pfalz), Ernő Ágost brunswick-lüneburgi (hannoveri) herceg-választófejedelem özvegye foglalja el az uralkodói széket. Zsófia (aki tizenkettedik gyermek volt a családban) apja V. Frigyes rajna-pfalzi választófejedelem volt, anyja pedig I. Jakab angol király lánya, Erzsébet. A törvény előírja továbbá, hogy amennyiben Anna halálakor Zsófia már nem élne, úgy „testének protestáns örökösei” közül kerüljön ki az új angol uralkodó.

Zsófia fia, György Lajos (a későbbi I. György, Nagy-Britannia első Hannover-házi királya) kifejezetten ellenezte a hannoverieknek Anglia ügyeibe való belekeveredését. A helyzetet tovább bonyolította az a tény, hogy Anna nem állhatta Zsófiát, aki viszont Hannoverből nagy érdeklődéssel kísérte az Angliai eseményeket. Ez az ellenszenv korábban arra késztette az angol alsóházat, hogy a Jogok Kartájának 1689-es vitája során kirekessze Zsófiát a trón örököseinek sorából. 1701-re azonban protestáns örökös híján a helyzet már veszélyesre fordult. Anna kénytelen-kelletlen elfogadta a választást. Zsófia mégsem lett Nagy-Britannia királynője: 1714 júniusában, két hónappal Anna halála előtt elhunyt. Így tehát 1714 nyarára György Lajos következett az öröklési sorban, aki I. György néven Nagy-Britannia és Írország első Hannover-házból származó királya lett.

Hannover hányattatása

Nagy-Britannia első öt Hannover-házi uralkodója egyben a német Hannover uralkodója is volt. A Hannoveri Hercegség a brunswick-lüneburgi Welf-uralkodóház területeinek 17. századi felosztásából nőtt ki, központi településéről, Hannover városáról kapta a nevét. (Maga a szó, Hohenufer, magas partot jelent németül.) Kezdetben a hannoveri kapcsolat nem kedvezett az angol udvarnak. Zsófia választófejedelem-asszony udvartartása híres volt művészet- és tudománypártolásáról (pl. Georg Friedrich Händel zeneszerző és a matematikus-polihisztor Gottfried Wilhelm Leibniz működtek ott). I. György száműzetésként élte meg, amikor a számára idegen Angliába kellett mennie, szíve és gondolatai Hannoverben maradtak. I. és II. György gyakran látogattak Hannoverbe, ott érezték magukat igazán otthon, angolul nem tanultak meg jól, és aktívan gyakorolták választófejedelmi funkciójukat. III. György azonban igen hosszú uralkodása során már egyszer sem utazott Hannoverbe. IV. György és IV. Vilmos pedig életükben csupán egyszer látogattak el a számukra már idegen hercegségbe. A választófejedelemséget a távol lévő uralkodók helyett – a londoni ún. német kancellária koordinálásával – egy hatékonyan működő helyi miniszteri tanács igazgatta.

IV. Vilmos 1837 júniusában bekövetkezett halálával Nagy-Britannia és Hannover között megszűnt a perszonálunió. Hannover ugyanis a kontinensen általánosan érvényben lévő lex salica utódlási elvének megfelelően nem engedte női uralkodó hatalomra kerülését, amennyiben élő férfi örökös is van. Így amikor 1837-ben Angliában Viktória királynő került a trónra, Hannoverben IV. Vilmos öccse, Ernő Ágost, Cumberland hercege lett a király.

I. György uralkodása évekig töretlen belső nyugalmat és külhoni gyarapodást eredményezett Anglia számára. Kétségtelen, hogy Londonba érkezésekor idegen szokásaival megdöbbentette, sőt fölháborította környezetét. Állítólag az akkor nemrég épült Buckingham-palota – amely csak később, 1762-től lett hivatalos királyi rezidencia – kertjét dísznövények helyett a lovaknak szánt takarmányrépával ültettette be, és az udvarban néha indulatának jeléül köpött egyet (ez akkoriban némely kontinentális udvarban bevett szokás volt). Annak ellenére azonban, hogy nem volt a kultúra megszállottja, és első benyomásra nem tűnt megnyerő embernek, hosszabb ismeretség után számos értékes tulajdonságára, például kiváló zeneismeretére is fény derült. Hamarosan megértette és elfogadta, hogy angol örökségét komolyan kell vennie, és igyekezett megfelelni feladatának. A külpolitikában járatos, ravasz és szívós államférfinak bizonyult, a belpolitikában pedig kitartó munkával működőképes és finom egyensúlyt hozott létre a királyi hatalom és a parlament között. Mivel az angol történelem előző százötven évének ez a kérdés volt a rákfenéje, I. György hozzájárulása Nagy-Britannia alkotmányos fejlődéséhez kifejezetten jelentősnek tekinthető. Természetesen a jakobitákkal szemben működő pártcsoportosulásból, a whigekből alakította meg kormányait. Maga a pártrendszer új keletű, gyermekcipőben járó jelenség volt még; jellege, funkciói éppen a georgiánus korban fejlődtek ki Angliában.

I. Györgynek már uralkodása legelején krízissel, az 1715-ös jakobita felkeléssel kellett szembenéznie, de sikerrel küzdött meg ezzel a feladattal. A Stuart Jakab Edward (II. Jakab fia) fölött aratott győzelem ellenére azonban Györgynek nem sikerült megkedveltetnie magát az angol társasági körökkel. Széles körben terjesztették a volt felesége ellen elkövetett kegyetlenkedéseiről szóló történeteket. Ezeknek kétségtelenül volt alapjuk. 1682-ben vette feleségül unokatestvérét, Zsófiát, de 1694-ben hűtlenséggel vádolta és elvált tőle. Ezután az ahdeni kastélyba záratta, ahol a volt hercegné harminckét évi raboskodás után meghalt. Eközben György két német szeretőt tartott, akiknek hírhedt kapzsiságát az angol udvarban ki nem állhatták.

György idegen származása azonban Nagy-Britannia és a világ számára páratlan jelentőségű közigazgatási újítások kialakulásához járult hozzá. Mivel nem tudott angolul, minisztereivel franciául kommunikált. Ez nehézkesnek bizonyult, ezért egy idő után a király nem vett részt a kabinet, a legfontosabb miniszterek ülésein. Ehelyett külön meghallgatásokon beszélgetett el minisztereivel. E szokásból fejlődött ki a kabinetre alapozott kormányzási rend és az a ma is érvényben lévő rendszer, amelyben az uralkodó privát audiencián találkozik minisztereivel, de nyilvános politikai szerepe nincs a kormányzatban. A harmadik következmény még ezeknél is jelentősebb. Miután minisztertanács nélkül kormányozni nem lehet, és a király távoztával nem volt, aki elnököljön, egy úgynevezett első miniszter (az akkoriban gúnyosnak szánt francia premier ministre-ből angolul prime minister) vette át a király képviseletét, kezdetben csak ideiglenes jelleggel. A nem hivatalos pozíció első betöltője, Sir Robert Walpole azonban olyan ambiciózusan tevékenykedett, hogy az ideiglenes, áthidaló megoldás állandó hivatallá fejlődött. A kezdeti átmenetiség nyomát őrzi az a tény, hogy az angol alkotmányos szokásjog (az angol alkotmány nincs tételes pontokba szedve) hivatalosan a mai napig nem ismeri a miniszterelnöki funkciót. A Downing Street 10-es számú ház lakóinak formális titulusa First Lord of the Treasury and Minister of the Civil Service, azaz a kincstár első lordja és a köztisztviselői karért felelős miniszter.

I. György agyvérzésben halt meg 1727-ben Hannoverben. Utódja, II. György, teljes nevén György Ágost folytatta apja politikáját, és talán még nála is erőteljesebben támaszkodott Sir Robert Walpole-ra. II. György emellett jobban szeretett Hannoveri Választófejedelemségében tartózkodni, és joggal érte az a kritika, hogy Nagy-Britannia érdekeit képes volt feláldozni egy kis hercegség érdekeiért. II. György Hannoverben nőtt föl, és ott vette nőül 1705-ben a vonzó és intelligens ansbachi Karolint. Apjához hasonlóan II. György is kedvelte a zenét, különösen az operát, Georg Friedrich Händel mecénása volt. Ebben azonban a hasonlóság valószínűleg ki is merült.

II. György, belátva, hogy nem tud Walpole nélkül kormányozni, támogatta az első miniszter mesterkedését, aki parlamenti bázist kívánt kiépíteni magának. Ezzel Walpole megvetette annak a mai gyakorlatnak a szokásjogi alapjait, melynek értelmében a parlamentben legtöbb képviselővel rendelkező párt vezetője alakíthat kormányt. A tény, hogy a királyok kicserélődtek, Walpole viszont maradt, ugyancsak a modern brit kormányzati rendszer irányába mutat. Walpole vezető, befolyásos jakobitákat is meg tudott nyerni a Hannover-ház uralmának támogatására. Ezzel végleg megerősítette az új rendet Angliában: amikor 1745-ben II. Jakab unokája, a Skóciában és Írországban népszerű Bonnie Prince Charlie megpróbálta a trónt visszaszerezni a Stuartok számára, gyakorlatilag nem talált angol támogatókra, és csúfos vereséget szenvedett. Ettől kezdve a Hannover-ház legitimitását nem lehetett megkérdőjelezni.

Ennek ellenére, miután a király és fia, Frigyes Lajos közötti ellentétek kiéleződtek, az új walesi herceg köré csoportosuló ellenzék 1742-ben lemondásra kényszerítette a II. Györgyhöz hű első minisztert. II. György Walpole utódjául John Carteret-et nevezte ki (azóta is királyi privilégium a miniszterelnök kinevezése), aki azonban meg sem közelítette Walpole-t politikai érzékben és mindennapi praktikusságban. Amikor Anglia belekeveredett az osztrák örökösödési háborúba, amit csak a német Hannover érdekeinek előtérbe helyezésével lehetett magyarázni, György engedett a parlament nyomásának, és elfogadta Carteret lemondását. Ezzel újabb alkotmányjogi precedenst teremtett. Hasonló jelentősége volt annak a körülbelül egy évvel későbbi eseménynek, amikor a király miniszterei testületileg lemondtak, hogy ezzel kényszerítsék II. Györgyöt Carteret fő ellenfelének, William Pittnek a miniszterelnöki székbe ültetésére.

György volt az utolsó olyan angol uralkodó, aki személyesen vett részt katonai ütközetben: 1743-ban a dettingeni csatában (osztrák örökösödési háború). A katonák körében arról vált híressé, hogy minden napját a kiképző őrmesterek precizitásával szervezte meg. Uralkodásának utolsó évtizedére azonban elvesztette élénk érdeklődését. A Franciaország ellen vívott hétéves háborút már csak bársonyszékből kísérte figyelemmel. A háborút, amelynek ideiglenesen előnyös következményei majd elvezetnek az amerikai brit gyarmatok forradalmi felkeléséhez, a politikai és katonai vezetés nagymestere, az idősebb Pitt irányította. II. György váratlanul hunyt el 1760-ban, utóda unokája, Frigyes Lajos fia, György Vilmos Frigyes lett, III. György néven.

Az új király gyakorlatias gondolkodására jellemző módon 1761-ben megkérte Bute grófot, az új miniszterelnököt, hogy készítsen listát a hajadon német protestáns hercegnőkről, hogy „ezzel sok időt megtakarítson, mivel előbb-utóbb úgyis meg kell házasodnia”. A lista végigolvasása után Sarolta Zsófia mecklenburg-strelitzi hercegnőt választotta, és még abban az évben feleségül is vette. Bár a házasság a hivatali kötelesség égisze alatt köttetett, több mint ötven évig tartott, nagyrészt a kölcsönös megbecsülés jegyében.

Mivel az utókor – elsősorban az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat vádló szavainak köszönhetően – III. Györgynek szinte kizárólag csak a gyengéire emlékezik, érdemes néhány szóban védelmére kelni. Rendkívül bonyolult és egyre bonyolódó bel- és külpolitikai viszonyok között uralkodott. A folyamatosan gazdagodó országban a szerteágazó érdekek egyensúlyban tartása gyakorlatilag lehetetlen feladat lett. Hosszú uralkodása során tizenöt miniszterelnök szolgálta. Olyan nagy neveket találunk köztük, mint Lord Shelburne, Charles James Fox és az ifjabb Pitt. Ezek a figurák a király fölébe magasodtak, saját politikájukat folytatták a király nevében. György már igazi alkotmányos uralkodó volt, aki kevés befolyással rendelkezett miniszterei politikájára.

Sokat vitatott és a mai napig nem tisztázott kérdés különös betegsége, amely szellemi képességeinek vissza-visszatérő hanyatlásához vezetett. Huszadik századi orvosi kutatások alapján arra lehet következtetni, hogy a királynak örökletes anyagcsere-betegsége volt, amelyet porphyriának hívnak. Az ebben szenvedők vérében felszaporodik a bíborvörös festékanyag (porphyrin), ez az egész idegrendszert megmérgezi, miközben a beteg pokoli fájdalmaktól szenved, a hiperaktivitás, a paralízis és delírium rettenetes váltakozásait éli át. Utolsó éveiben, 1806 és 1820 között a király a látszatgyógyulás és a reménytelen visszaesések között hányódott. 1811-ben a parlament a walesi herceget, György Ágost Frigyest régenssé nyilvánította, és a király feleségét, Sarolta Zsófiát jelölte ki a beteg uralkodó gyámjául.

III. György jó szándékú és tehetséges ember volt, akire a történelem túl nagy terhet rótt. Ahol erre lehetősége nyílt, tehetséggel és jótékonyan felelt meg kora kihívásainak. Erről tanúskodik mellékneve is: a farmer király. A mezőgazdasági újítások iránt élénken érdeklődő királyra az egyszerű emberek megbecsüléssel emlékeztek vissza. Hatvanéves uralkodása idején Nagy-Britannia óriási változásokon ment keresztül. Lezajlott az ipari forradalom, az amerikai gyarmatok elvesztek, de helyettük egy új birodalom alapjait rakták le. Halálakor a színpad készen állt a modern kapitalizmus és – két rövid ideig uralkodó király után – a viktoriánus kor fogadására.

IV. György fiatal hercegként – saját bevallása szerint – túlzottan megszerette a nőket és a bort. Életmódja és az enyhén züllött whig pártbeli társaság, amely körülvette, megvetést váltott ki apjából. 1784-ben a herceg találkozott élete egyetlen igazi szerelmével, Mária Fitzherberttel. Egy évvel később titokban összeházasodtak. III. György engedélye nélkül azonban a házasság érvénytelen volt – a királyi család tagjai ugyanis huszonöt éves koruk előtt nem házasodhattak meg az uralkodó beleegyezése nélkül. 1795-ben a herceg szerelem nélküli házasságot kötött unokatestvérével, Karolinnal, aki a brunswicki herceg és III. György húgának gyermeke volt. Minderre azért került sor, mert ezért a házasságért cserébe a parlament kifizette a walesi herceg adósságait. Egyetlen gyermeke születésétől, 1796-tól kezdve a pár külön élt.

IV. Györgynek már semmilyen befolyása nem volt a két nagy politikai pártra, a whigekre és a torykra, tőle függetlenül zajlottak le korának nagy politikai csatái. A király középszerű egyéniségéről alkotott képet jelentős mértékben javítják nyelvi és intellektuális képességei és művészetpártolása. Mecénásként támogatta John Nash építészt, aki a londoni Regent Streetet és a Regent's Parkot tervezte. Ugyancsak szerepet vállalt a windsori kastély restaurálásában és a híres brightoni királyi pavilon építtetésében.

IV. Vilmos, a tengerész király, megkoronázása előtti nevén Vilmos Henrik herceg, III. György harmadik fia volt. Bár személyesen ellenezte a parlament reformját, 1832-ben az ő uralkodása alatt került sor a brit parlament korszakalkotó modernizálására. Charles Grey miniszterelnök 1832 májusában arra kérte a királyt, hogy legalább ötven reformpárti főrangot nevezzen ki, akik majd ellensúlyozzák a Lordok Házában többségben lévő konzervatív nemeseket. A lordok a király által beígért reformpártinemes-dömpingtől rettegve megszavazták az ún. nagy reformtörvényt: tucatjával tűntek el a korrupt (rotten = rohadt) középkori eredetű választókerületek, s az így felszabadult parlamenti helyek az újonnan iparosodott vidékek, főként városok népességének parlamenti képviseletét tették lehetővé.

IV. Vilmos életrajzának érdekes részlete, hogy még tizenévesen a haditengerészetnél szolgált, harcolt az amerikai függetlenségi háborúban, később pedig szoros barátságot kötött a napóleoni háborúk nagy admirális hősével, Horatio Nelsonnal. Vilmos 1818-ban kötött házasságot a szász-meiningeni Adél hercegnővel, akitől két lánya született, ám mindkettő gyermekkorában meghalt. Ebből következett, hogy Vilmos halálakor a brit korona unokahúgára, Viktória hercegnőre szállt, míg a hannoveri trónt (a lex salica miatt) öccse, Ernő Ágost, Cumberland hercege örökölte.

A viktoriánus kor

Viktória királynő személyét és korát egyaránt legendák övezik. Az ő uralkodásának idejére esik Nagy-Britannia és a Brit Birodalom történetének legvirágzóbb korszaka. A szerteágazó birodalom, amelyben a nap sohasem nyugodott le, több tízmillió emberhez juttatta el az angol nyelvet és kultúrát, a kormányzati rendszert és az anglikán vallást. Így sokakban, akik különös módon angolul beszéltek és írtak, de sohasem jártak Angliában, sőt talán angol emberrel sem találkoztak, romantikus és elnagyolt kép alakult ki a hatalmas és jóságos angol királynőről, aki 1876 után India császárnője is volt.

A valóság természetesen sokkal árnyaltabb. Viktória 18 éves, tapasztalatlan fiatal lányka volt, még saját szobával sem rendelkezett, amikor atyai jó barátja, Lord Melbourne egy hajnali órán közölte vele, hogy ő a királynő. Apja Edward, Kent hercege, III. György negyedik fia volt. Alexandrina Viktória a londoni Kengsington-palotában született 1819. május 24-én. Edward halála és IV. György 1820-as trónra kerülése után Viktória a trónörökösök sorában még a harmadik helyet foglalta el. Az őt első helyen megelőző yorki herceg azonban 1827-ben elhunyt, IV. Vilmos gyermekei pedig korán meghaltak.

Lord Melbourne még évekig egyengette a fiatal királynő útját. Egyes kritikusok szerint ennek később hátrányos következményei lettek, mivel a kifinomult és arisztokratikus whig párti öregembernek nem volt érzéke a szociális kérdésekhez, és a pártpolitikában is elfogultnak bizonyult. Ez a kritika azonban csak részben fogadható el, hiszen közismert, hogy Viktória királynő messze legkedveltebb miniszterelnöke a Tory-Konzervatív Párt kimagasló vezére, Benjamin Disraeli, a későbbi Lord Beaconsfield volt, aki éppen szociális érzékenységéről nevezetes.

A királynő életének meghatározó eseménye volt unokatestvérével, Albert Szász–Coburg–Gotha-házi herceggel kötött házassága. Viktória kezdeményezte a házasságot 1839 októberében, két nappal azután, hogy Albert Windsorba érkezett. Az 1840-ben megtartott esküvő után bőséges gyermekáldásban volt része. 1857-ben megszületett első unokája, s halálakor már 37 dédunokája volt. Viktória leszármazottai végül behálózták az európai uralkodóházakat. Az egyik legfontosabb ilyen rokoni szál első lánya, Viktória révén keletkezett, akinek fia, Vilmos később német császár lett. A Vilmos alatt militarizált Német Birodalom azután Anglia ellen fordult, és a két ország végül egymás ellenfelévé vált az első világháborúban. A huszadik század elejének sorozatos angolellenes német provokációit a brit kormányok évekig tanácstalanul, határozott lépésre képtelenül fogadták, s ehhez hozzájárult, hogy oly mélyen beágyazódott a köztudatba a hannoveri örökség és különösképpen az a tény, hogy Vilmos német császár nagyanyja Viktória volt.

Elsőként egy anyai ágon német származású külügyminisztériumi tisztviselő, Sir Eyre Crowe fogalmazta meg 1907. január 1-jén kelt, azóta híressé vált memorandumában a változtatás elkerülhetetlenségét: Nagy-Britannia biztonságát az egyesült és folyamatosan erősödő Németország ellen védekező, franciabarát külpolitikai irányvonal szolgálná. A franciabarátság, az Entente Cordiale hamarosan oroszbarátságot is hozott magával, s ez ellensúlyozta a német kapcsolatban bekövetkezett elhidegülést, hiszen Viktóriát a Romanovokhoz is családi szálak fűzték.

Viktória királynő boldog házasságának egyik alapelemévé vált Albert herceg aktív részvétele a kormányzati ügyekben. A herceg jelen volt, amikor a királynő fogadta minisztereit, és Viktória terhességei idején megkapta titkos ládáinak kulcsát. A hatalom megosztása odáig terjedt, hogy megfigyelők úgy vélték, a királynő már csak ceremoniális államfő, a gyakorlati feladatokat mind Albert végzi. Ez időből származik Viktória azon kijelentése is, miszerint „minket, nőket, nem kormányzásra teremtettek”. Ugyancsak erre a korai korszakra volt jellemző a királynő extrém tory-ellenes elfogultsága és a toryk szembenállása Alberttel. Ez később is csak fokozatosan enyhült.

A monarchia image-ének szempontjából jelentős mozzanat, hogy a korábbi Hannover-háziakkal ellentétben Viktória és férje nem a nyilvánosság fényében élték magánéletüket. Leggyakrabban Skóciába vagy a déli Wight-szigetre vonultak vissza. A privát szférát hangsúlyozó, zárkózott életmódjukkal az egyre szélesedő középosztályhoz tartozó alattvalóik mindennapjait tükrözték, és ez népszerűvé tette őket. Míg Albert érdeklődött a tudományos kérdések iránt, Viktóriát inkább a mindennapos foglalatosságok kötötték le. Szerette Charles Dickens regényeit olvasni, cirkuszba és viaszfigura-kiállításokra járni.

Hírnevével ellentétben nem volt prűd, és nem pártolta az unalmas, eseménytelen vasárnapokat. Az utóbbi tulajdonságok inkább középosztálybeli alattvalóira voltak jellemzők. Szociális érzékenysége azonban – különösen uralkodása elején – minimális volt. Ellenezte például a chartisták szociális követeléseit, úgy gondolta, hogy kormányzata alatt a munkások minden beavatkozás nélkül is elégedettek és hűségesek maradnak. Sokkal inkább érdekelte a külpolitika és a nemzetközi kereskedelem, így az 1851-es londoni Nagy Kiállítás büszkeséggel töltötte el.

Viktória idején még elevenen élt a hagyomány, mely szerint az uralkodó pusztán külügyminiszterére támaszkodva, önállóan irányíthatja a külpolitikát. Ezen végül Lord Palmerston viselkedése változtatott, aki több esetben a királynő beleegyezése nélkül járt el mint külügyminiszter. John Russell miniszterelnök 1851-ben elbocsátotta Palmerstont, ám ő népszerűsége révén hamarosan visszatért és a miniszterelnöki posztot is betöltötte.

Albert herceg 1861-ben bekövetkezett halálával új korszak köszöntött be. A királynő valóságos melankóliába süllyedt, s élete végéig gyászolta férjét. Ezzel együtt azonban Albert nevelő, átformáló hatása maradandó nyomokat hagyott az uralkodón. Alberttől tanulta meg az üzleti élet és a kormányzat különböző részletei iránti fogékonyságot. Albert herceg halála fonák módon befolyásolta Viktória hozzáállását a 19. század nagy ideológiai küzdelméhez, a konzervatív és a liberális párt gigantikus parlamenti csatározásaihoz. Albert a liberális vezér, Gladstone pártját fogta, a Robert Peel reformjai után kettészakadt Tory Pártot Konzervatív Pártként újjászervező Disraelit nem tekintette eléggé kifinomultnak. Albert halála után Disraelinek sikerül oly mértékben a gyászoló királynő bizalmába férkőznie, ahogyan senki másnak. Ismeretes, hogy az India császárnője címet Disraeli meglepetésként ajándékozta Viktóriának trónra lépése 40. évfordulóján, 1876-ban.

Miután Disraeli is megözvegyült, a két idős politikust a magányosság különös, már-már misztikus kapcsa kötötte össze. Disraeli társadalmi konszenzust kereső és építő ún. „egy nemzet” konzervativizmusa, amelyet a birodalmi identitás büszkeségével ötvözött, elfogadásra talált az idős uralkodónál. Az a tény, hogy Disraeli zsidó származású anglikán volt, világszerte hirdette Nagy-Britannia politikai berendezkedésének liberális és nyitott jellegét. Viktória politikai hagyatékának lényege egyszerű: hosszú uralkodásával visszaállította a koronának Stuart- és Hannover-házbeli elődei idején csorbát szenvedett tisztességét és népszerűségét.

Viktória királynő 1901. január 22-én bekövetkezett halálával véget ért a Hannover-ház uralma Nagy-Britanniában. VII. Edward – Viktória és Albert legidősebb fia – apja német családnevét örökölte, és így ő az első angolos írással Saxe-Coburg-Gothai-, németül Sachsen-Coburg und Gothai-házból származó uralkodó. A jelenlegi brit királyi család tagjai egészen Károly walesi hercegig bezárólag ennek a dinasztiának az egyenes leszármazottai. Hogy mégsem így nevezik magukat, az annak köszönhető, hogy az első világháborúban elszabadult németellenes közhangulatban a királyi család szükségét érezte annak, hogy nevét angol csengésű szóra cserélje föl. V. György 1917. július 17-én kiadott királyi proklamációjában kihirdette, hogy Viktória királynő minden férfiági leszármazottja, akik egyben brit alattvalók, ezentúl a Windsor családnevet kötelesek viselni. Így a lemondónyilatkozattal 1936-ban távozó VIII. Edward, ennek öccse, VI. György és a ma uralkodó II. Erzsébet a Windsor-ház tagjai.

A szokásoknak megfelelően II. Erzsébet gyermekei apjuk, Fülöp herceg családnevét, az ugyancsak az első világháború idején Battenbergből anglizált Mountbatten nevet kapták volna, és így újabb uralkodóház-váltásra került volna sor. Ez azonban nem történt meg, mert Erzsébet röviddel trónra lépése után az ilyen ügyekben illetékes királyi tanácsban kijelentette: fiai és leszármazottai a Windsor családnevet fogják viselni. Ezen döntését 1960 februárjában akként módosította, hogy azon királyi leszármazottaknak, akik nem viselik a herceg, hercegnő avagy királyi felség címet, a Mountbatten–Windsor nevet kell használniuk.