A forradalomtól irtózó reformerek

Reform vagy forradalom? Már a 18. század végén ezt latolgatták a fejlődésképtelenség veszélyével számoló magyar gondolkodók. A kérdésre adható válaszként a nyugat-európai polgárosodás két útja tárult fel előttük. A kétségtelenül véres epizódokkal kezdődő, de később alkotmányos-parlamentáris keretek között megnyugvó angol, és a még hosszú ideig kiszámíthatatlanul nyugtalan francia változat. A kérdés épp akkor vetődött fel először hazánkban, amikor véres forradalmi terrort gyakoroltak Franciaországban.

A hazai politikusok álláspontját kétségtelenül befolyásolta, hogy Magyarország az 1780-as években egy erős monarchiába tagozódott, másrészt a hazai társadalom politikai elitjének, a nemességnek túlnyomó többsége - bár komoly termelési válság sújtotta - még nem fordult szembe a feudális formációval. A felvilágosult gondolkodók ezért támogatták a felülről kezdeményezett reformokat, de a két reformer uralkodó (II. József és II. Lipót) egymást követő, gyors halála a "kijavított birodalom" eszméjének jövőjét is megpecsételte. A magyar nemesség azonban - ellentétben az egyre határozottabban reformellenssé váló Habsburg kormányzattal - mind nagyobb hajlandóságot mutatott a fejlődéseszme elfogadására.

A nemesség hangulatának változását tapasztalva, többen az ócsai Balogh Péter irányítása alatt álló országgyűlési mozgalomban kezdtek reménykedni, és csak azt követően fordultak - közöttük maga Hajnóczy is - a francia forradalom eszméi felé, amikor 1791-ben az országgyűlés eredménytelenül feloszlott. A birodalmi kormányzat által "jakobinusoknak" nevezett forradalmárok csoportja az előőrs szerepét próbálta eljátszani, de egyáltalán nem másolta a francia radikálisok túlzó törekvéseit, felfogásuk