A brassói csata – Székely Mózes halála

Az oszmán támogatással erdélyi földre 1603 tavaszán visszaérkező Székely Mózes mögé sorakozott föl az erdélyi nemesség maradéka. Mózes és társainak célja elsősorban a Habsburg-hű zsoldosvezér, Giorgio Basta és a garázdálkodó katonaságának a kiverése volt. Kezdetben sikereket is értek el, könnyedén visszaszerezték Lugost és Karánsebest. Székely Mózes a fiatal Bethlen Gábort egy kisebb, kétezres sereggel küldte előre a Szászföldre Nagy Albert és Keresztesi Pál csapatvezérekkel, akik az útjukba eső városkákat gyorsan el is foglalták. 

Mózes még hazaindulása előtt, valahol az Oszmán Birodalom területén állomásozva vehette át a Portáról érkező, a nevére kiállított ahdnámét, és azt az erdélyi rendeknek küldött levelet, amelyben a szultán felszólította őket Székely Mózes hatalmának elismerésére és a hozzá való csatlakozásra. Az újonnan kinevezett vajda-fejedelem – egy szultáni levélben a fejedelem (princeps) kifejezés olvasható – ezzel a biztosítékkal a kezében lépte át Erdély határát 1063. április 15-én a Vaskapu-hágón, és Gyulafehérvár felé vette útját, ahonnan időközben Basta Kolozsvárra, majd onnan Szamosújvárra menekült. 

Április második felében, egy tábori országgyűlésen hívei Székely Mózest fejedelemmé is választották, igaz a háborús viszonyok közepette nem követhették pontosan a fejedelemválasztás és a beiktatás szokásos ceremóniáját. A legfontosabb cél a főváros, Gyulafehérvár megszerzése volt. A város alá érve három csapattest is megkezdte az ostromot, kezdetben komótosan, „inkább az időt morzsolgatva, mint a várfalakat”, majd egyre hevesebben, de eredménytelenül. Mózes, a segédcsapatait vezető Bethlen Gábor és Bektas temesvári pasa nap mint nap sikertelenül próbálkoztak, a bent lévő német őrség pedig rendre új erőre kapott. A védők jó taktikai lépésnek tartották az ostromlók elriasztására, hogy egy napon felgyújtották a külváros házait. 

A szél segítette a tűzvész elharapózását, ami átterjedt a falakra, majd a belső épületekre, végül a fejedelmi palota és a belváros házai is lángba borultak. Az oltást az őrség lövöldözéssel akadályozta, hogy ezzel is megbosszulja a város lakóinak ellenállását. A küzdelem tizennyolc napon át sikertelenül folyt, végül Gyulafehérvár német őrserege május 9-én feladta a várat. Jóllehet szabad elvonulást ígértek nekik, a tatárokat nem lehetett visszatartani, kifosztották a távozó katonaságot.

Székely Mózes zászlaja alá gyülekeztek a kisebb-nagyobb rangú nemesek Erdély minden részéből. Hadai előtt sorra meghódoltak az erdélyi városok is, köztük Nagyenyed, Torda és Kolozsvár, amelyet szintén tárgyalás útján szereztek meg, és a németek helyőrsége Szamosújvárra távozott. Beszterce is megnyitotta kapuit Székely Mózes előtt, az erős Szeben városát azonban egyelőre nem is kísérelte meg bevenni. Basta hátrálni kényszerült, vissza kellett vonulnia a Partium északi részébe, és segélykérő leveleket írt a császárnak. Ezt követően az új fejedelem a Székelyföldre indult hadaival, ahol nem fogadták egységes lelkesedéssel.

A Székely Mózes támogatására Bektas temesvári pasával érkező török-tatár hadak pusztításai ugyanis elrettentették a székelységet az új fejedelem egyöntetű támogatásától Csíkszék és Háromszék nem állt mellé. Mózes hadai ekkor Ekemezőnél táboroztak, innen ütöttek rá az ellenálló székely falvakra. A vajda-fejedelem Medgyes alá vonult, fogadta a császár követeit, Gyulaffy Lászlót és Nyáry Pált, akik ki akartak egyezni vele, és az adott körülmények között nem is ajánlottak rossz feltételeket. A fejedelem megtarthatta volna Erdélyt, Lugost, Karánsebest, Lippát és Jenőt, viszont át kellett volna adnia királyi fennhatóság alá Váradot, Kővárt, Husztot és a Szilágyságot. Székely Mózes azonban ezt az ajánlatot nem fogadta el. 

Miközben Segesvárt sikertelenül ostromolta, a Barcaságban ellenségei gyülekeztek. Ekkor avatkozott ugyanis az események menetébe Radu Şerban, havasalföldi vajda, aki maga mellé állította a székelység egy részét, és Brassó melletti táborában rátámadt Székely Mózesre. Legfőbb vezéreit, Imecs Mihályt és Makó Györgyöt már korábban, egy július eleji összecsapás során elfogták, és fejüket vették. Az 1603. július 17-én lezajlott ütközetben Basta és Radu seregével szemben – amelyben több ezernyi székely katona is szolgált – Székely Mózes alulmaradt. A csata közben Bektas pasa is cserbenhagyta. A főként erdélyi nemesekből – a többi között az Apor, Alárd, Apafi, Aszalai, Bodoni, Béldi, Daniel, Daczó, Henter, Kálnoky, Kornis, Kabos, Kendy, Kemény, Lázár, Macskássy, Thoroczkai, Nyujtódi, harinnai Farkas és Huszár család tagjaiból – álló hatezres hadsereg színe-java, mintegy háromezer ember veszett oda a csatatéren. Maga Székely Mózes is elesett, utolsó erejéig hősiesen küzdve a túlerővel. A csatában előbb egy puskalövés érte, majd egy Katona Mihály nevű csíkszentmihályi székely kopjával hátba öklelve ölte meg. Miként Nagy Szabó Ferenc megörökítette, a fejét már egy Rácz György nevű hajdúkatona vágta le.

A brassói csatát a későbbi történeti hagyomány – Apor Péter történetíró nyomán – Erdély mohácsi csatájaként tartja számon. A vezérét vesztett rendi ellenzék ismét az Oszmán Birodalom határ közeli területeire menekült, soraikban a hamarosan vezetőjükké választott Bethlen Gáborral. Erdélybe visszatért Basta uralma, akinek vallon zsoldosai minden emberi mértéket meghaladó gyilkolásba és pusztításba kezdtek. A császári-királyi biztosok szeptember elejére összehívták az országgyűlést Dévára, ahol Basta kijelentette, hogy mindenért, ami történt, az erdélyiek a felelősek, ezért kötelezte a nemességet, hogy büntetésképpen rója le vagyona negyedrészét. Akik távol maradtak a gyűlésről, vagy még mindig Székely Mózes pártján álltak, azoknak vagyonát hűtlenség címén elkobozta. A városok önkormányzatát eltörölte, a „hűtlen” városokban csak a katolikus vallás gyakorlását engedélyezte. Az elkeseredés és a nyomor ekkoriban minden korábbi mértéket fölülmúlt.

Bethlen Farkas így idézte föl Erdély egyetlen székely fejedelmének emlékét: „Lélekben merész volt és magabiztos, akit a későbbi időkben Bethlen Gábor (1613–1629) erdélyi fejedelem gyakran illetett ezzel a dicsérettel: Mózest bátor lelke miatt arra is méltónak lehetett volna tartani, hogy Nagy Sándor katonái közé sorolják.”

Milyen jogkörrel rendelkezett a középkori Magyarországon az Erdély élén álló vajda? Miben nyilvánult meg 1541 után Erdély Portától való függő viszonya? És hogyan taktikáztak saját címeik használatával az erdélyi fejedelmek, ha éppen a szultánnak vagy a császárnak akartak a kedvében járni?

Fedezze fel a válaszokat a Szerző  Az erdélyi fejedelmek uralkodó címei tanulmányában!