Caesar elleni merénylet a szenátusban

Szerző: Tarján M. Tamás

Kr. e. 44. március 15-én, „március idusán” követték el a világ egyik leghíresebb merényletét Julius Caesar római államférfi ellen.

A Cassius és Brutus vezette összeesküvők a szenátusban gyilkolták meg a politikust, huszonhárom késszúrást ejtve Caesaron, akinek utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Te is fiam, Brutus?” – Brutus ugyanis pártfogoltja, sőt, egyes pletykák szerint a fia volt. Caesart állítólag többen is figyelmeztették a veszélyre, kérve őt, hogy ne menjen aznap a szenátusba, mindhiába. A gyilkosságról és körülményeiről számos legenda és irodalmi feldolgozás született, a legismertebb ezek közül William Shakespeare Julius Caesar című drámája. De miért kellett hatalma és népszerűsége csúcsán Caesarnak meghalnia?

A század elejétől válságkorszakát élő Római Köztársaságban ő tett ismét rendet, nem csak hadvezérként, hanem államfőként is rendkívül tehetségesnek bizonyulva. A Pompeius és fiai ellen vívott polgárháborút megnyerve (Kr. e. 49-45) megszüntette a belpolitikai zűrzavart, számos tisztséget megszerezve reformjaival hatékonyabbá tette a közigazgatást és a gazdaságot, sőt, arra is volt ideje, hogy Szoszigenész egyiptomi csillagásszal elkészíttessen egy pontosabb naptárat, amit róla neveztek el Julián naptárnak (ez Európában a XVI-XVIII. századig volt érvényes, de pl. Oroszországban 1918-ig használták).

Róma formálisan köztársaság volt, a valóságban azonban a hatalom egy kézben összpontosult, ráadásul a hatékonyság érdekében Caesar még a látszatra sem adott, felvette az élethosszig szóló dictatori címet. Így hiába volt népszerű vezető (a koronát többször is felajánlották neki, merénylőit később „apagyilkosoknak”, őt magát istennek nyilvánították), mégis akadtak, akik úgy gondolták, a régi köztársasági rend visszaállításának ő a legfőbb akadálya.

A Brutus és Cassius vezette merénylők azonban meglehetősen együgyűek voltak, hiszen semmi tervük nem volt arra nézve, hogy Caesar halála után mi legyen Rómával. ők maguk két nap után kénytelenek voltak elmenekülni a városból (bár Octavianusszal, Caesar gyámfiával megegyeztek, hogy nem esik bántódásuk), Róma pedig a nyugalom kora helyett az újabb polgárháború másfél évtizedes káoszába került, amit később sem a köztársaság, hanem Octavianus (Kr. e. 29 után Augustus) katonai diktatúrája, a principátus egyeduralmi rendszere váltott fel.