Szókratész kiissza a méregpoharat

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egyvalamit tudok biztosan: azt, hogy nem tudok semmit.”
(Szókratész)

Kr. e. 399. február 15-én itta ki a méregpoharat Szókratész, a híres görög filozófus, akit az athéniak istentelenség – aszebeia – vádjával ítéltek halálra.

Bár Szókratész munkássága választóvonalat jelent a görög filozófiában – hiszen elődeit preszókratikusoknak szokás nevezni –, ettől a kivételes gondolkodótól egyetlen sor sem maradt fenn. Életéről és téziseiről tanítványai – Xenophón, Platón –, kortársai – lásd. Arisztophanésznak a Felhők című művét – és későbbi szerzők – például Arisztotelész – számoltak be az utókor számára. Szókratész a források szerint Kr. e. 470-ben, Athén közelében látta meg a napvilágot. Édesapja kőfaragó, édesanyja bába volt, ő maga pedig egy ideig szintén a szobrász hivatást követte, egy belső hang és egy jóslat hatására azonban hamarosan a tudományok felé fordult.

Szókratészt sokakkal ellentétben nem a természet tanulmányozása, hanem a filozófia ragadta meg, mi több: egész életében azt vallotta, hogy az embernek is inkább a jó és erkölcsös dolgok megismerésére kell törekednie. Ez a „helyes út” persze nem a keresztényi értelemben vett erényeket jelentette, hiszen a daimónja – lényegében lelkiismerete – alapján tájékozódó filozófus számos esztendőt töltött táborban a spártaiak ellen vívott peloponnészoszi háború idején. Szókratész hoplitaként részt vett Potidaia ostromában, majd az athéni vereséggel végződő, Kr. e. 422-es amphipoliszi csatában is, később pedig Boiótiában harcolt. Az ő nevéhez fűződött a Kr. e. 406-ban, Arginusae mellett győzedelmeskedő tengernagyok ellen indított per vezetése is, akiket azért állítottak bíróság elé, mert tengerészeik egy részét cserbenhagyták a spártaiakkal szemben.

A filozófust ugyanakkor egyáltalán nem ragadták meg az emberi hívságok: ha tehette, gondolatai világába merült, így például feljegyezték róla, hogy egyszer őrségben 24 órán keresztül merengett, azt pedig szintén nem tekinthetjük véletlennek, hogy felesége, Xanthippé a boldogtalan, zsémbes asszonyok legismertebb példája lett. Szókratész azonban nagyon is kereste embertársait, hiszen filozófiájának központjában a megismerés állt. Önmagát látszólag tudatlanként vetette bele a társalgásba, mely során kérdései segítségével megpróbálta rávezetni tanítványait egy-egy alapigazságra, közben pedig – úgy mellékesen – megmutatta saját kivételes intellektusát. Ez volt az úgynevezett „bábáskodás” módszere, ami rendszerint sétálgatással, lakomázással társult – ebből ered az is, hogy Szókratésztől egyetlen betű sem maradt fenn, és az utókor elsősorban a „platóni Szókratészt” ismerhette meg, aki például Az államban, vagy a Timaioszban tanítványai jegyzetein keresztül fejthette ki nézeteit.

Mint említettük, a filozófus érdeklődésének középpontjában az ember állt, metafizikai kérdések feszegetésére nem vállalkozott, ellenben nagyon is sokat tett azért, hogy megtalálja a jó, a rossz, az erkölcsösség vagy az istenség fogalmát, illetve felépítse az emberek ideális közösségét. Szókratész a daimónra hallgatva elutasította a hedonizmust, cáfolta a szofisták relativizáló szemléletét és az általános erkölcsi mérce mellett tett hitet, melyet tanulni lehet és kell, hiszen a lélek nem szándékosan, hanem tudatlanságból megy a bűn után. A filozófus a politikában is hasonlóképp gondolkodott, ugyanis a sorsolást és a tömegek uralmát egyaránt elutasította; szemei előtt egy olyan állam képe lebegett, melyet a legalkalmasabbak, a „bölcsességet szerető emberek” (filozófusok) irányítanak. Másfelől ugyanakkor Szókratész azt is hangsúlyozta, hogy a népnek valamennyi törvényt be kell tartania – köztük a rosszakat is.

A fent leírtak alapján tehát nem nehéz belátni, hogy Szókratész miért került szembe az athéni politikai elittel: adva volt egy filozófus, aki tanításai folytán rendkívül népszerűnek számított, miközben olyan eszméket fogalmazott meg, melyek – például a vallás tekintetében – szembementek az általános felfogással, a politika terén pedig – a demokrácia kritikájával – még ennél is nagyobb veszélyt jelenthettek. Hozzá kell tennünk gyorsan, hogy mindez ráadásul egy olyan korban történt, amikor Athén megsemmisítő vereséget szenvedett Spártától, demokratikus berendezkedését egy időre – a harminc zsarnok uralmának egy évére – elveszítette, közéletében pedig komoly harcok dúltak. Ezek a körülmények vezettek oda, hogy Szókratészt ellenségei istentelenséggel és az ifjúság erkölcseinek megrontásával vádolták meg, és Kr. e. 399 elején kimondták fejére a halálos ítéletét.

Szókratész, aki nézetei nyomán egyáltalán nem félt az elmúlástól, békességgel tűrte a bíróság döntését, a történet szerint azonban egyik leghűségesebb tanítványa, Kritón egy alkalommal megszöktette őt börtönéből. Szókratész állítólag engedett neki egy ideig, miután azonban rájött, hogy távozásával saját elveinek mond ellent – hiszen nem tartja be a rá vonatkozó rossz törvényt –, önként visszatért cellájába, Kr. e. 399. február 15-én pedig kiitta az elé tett méregpoharat. Személyében az európai kultúrtörténet egyik legnagyobb hatású filozófusa távozott a világból, aki úgy is meghatározta a következő generációk gondolkodását, hogy ő maga soha egy sort nem vetett a papírra.