A maja időszámítás kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

Kr. e. 3114. augusztus 11-e volt a maja mitológia szerint a teremtés napja, az a kezdőpont, ahonnan a közép-amerikai nép mára világhírűvé vált – és meglehetősen túlmisztifikált – naptára egykor mérni kezdte az idő múlását. Az említett kalendárium jelenleg a modern világvége-várás egyik legfőbb eszközeként funkcionál, állítólagos precizitását pedig sokan kétségbevonhatatlan tényként kezelik, pedig a történelmi tények itt sem lépik át a racionalitás határait.

A maják az ókor során Közép-Amerika legjelentősebb – és legrejtélyesebb – civilizációját alkották meg, mely az ősidők ködébe vesző eredete, az európai kultúrkörtől való eltérések és hasonlóságok kettőssége és rejtélyes hanyatlása okán máig misztikumba burkolózik. A prehisztorikus kortól szervesen fejlődő kultúra az évezredek során monumentális városokat, templomokat, piramisokat hozott létre, fejlett matematikai és csillagászati tudást halmozott fel, és páratlan kézművestechnikát fejlesztett ki – mindeközben azonban nem tanulta meg használni a kereket, de az európai fejlődést meggyorsító fémeket – vas, réz – sem vette használatba, így aztán, bizonyos szempontból, a spanyol hódítók érkezéséig a kőkorszak szintjén ragadt.

Mindez persze nem von le a maják érdeméből semmit, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy az első kutatók – akik a piramisok láttán úgy gondolták, egyszerű választ kapnak majd az emberi civilizáció fejlődésére –, és a mai csodavárók egyaránt rossz úton járnak. A jelenkor embere a maják naptárát éppen olyan egyoldalúan, a neki tetsző jellemzőket kiemelve vizsgálja, mint az első kutatók, akik sokáig Amerikából próbálták származtatni Egyiptom és Mezopotámia vívmányait. Még akkor is ez az igazság, ha tudjuk, hogy a maja kultúra – egyébként igen ügyes – csillagászai részletes ismeretekkel rendelkeztek például a Vénusz és a Hold mozgásairól is.

A maja naptár a hiedelmek szerint abszolút pontos, de hogy is néz ki a valóságban? Miután a közép-amerikai kultúra matematikájának alapja a húszas számrendszer volt, az indiánok kalendáriumát döntően ez a szám határozta meg. A nap – kin – időegysége után ezért 20 kin adott egy hónapot, amit maja nyelven uinalnak neveztek; ebből az időegységből aztán kétféle évet lehetett számolni, attól függően, hogy szakrális vagy gazdasági szempontokat vettek figyelembe. Az egyik, a tzolkin, azaz „szent kör” egy 13 hónapból álló, 260 napos egység volt, míg a haab, vagy rendhagyó év a természet rendjét követte. Ennek 18 hónapja volt, és minden 360 napos periódust öt kiegészítő nap követett, amit a maják igen szerencsétlen időszaknak tartottak.

A kétféle naptár 18 980 nap – 52 esztendő, vagy 73 tzolkin – után átfedésbe került egymással, ami egy új periódus kezdetét jelentette. A „nagy kör” fél évszázada az akkori viszonyok mellett hosszabb volt, mint amennyit egy idősebb ember megélhetett, így aztán a ritka alkalomhoz számos szakrális rítus kapcsolódott. Az istenek engesztelésére tartott ünnepségek keretében lehetőség nyílt az 52 év alatt elmaradt 13 szökőév bepótlására is, melyek ugyancsak balszerencsés napok voltak – a maják, akik az időt az istenek ajándékának tartották, ebben az időszakban azért áldoztak, hogy az égiek – egy újabb emberöltőre – életben hagyják őket. Ezen információkból tehát egyértelműen kiderül, hogy a maja naptár bizony messze állt a neki tulajdonított „legendás” pontosságtól, hiszen, a korrekciók dacára, egy-egy ciklus során akár 13 napot is késhetett.

Bár a nagy kör 52 éve egy felölelt egy emberéletet, miután a maja civilizáció eljutott arra a szintre, hogy megörökítse múltját, ennél nagyobb időegységekre is szükség volt, melyeket a tun, azaz a 360 napos egység hússzal való megszorzása után kaptak meg. Így született meg a 7200 napos katun, vagy ennek hússzorosa a baktun, de a sokadik hatványon – gyakorlati jelentőség nélkül – létezett alautun is, mely több millió évet ölel fel. Ezek a terminusok a „hosszú kalendáriumban” nyertek értelmet, melynek kezdőpontja a Gergely-naptár szerint Kr. e. 3114. augusztus 11-e volt; miután a maják sajátos dátumaikat minden jelentős emlékművön feltüntették, a történettudomány és a régészet számára ez a rendszer hatalmas segítséget jelent.

Napjainkban azonban a közép-amerikai kalendárium mégsem a tudomány, hanem elsősorban a populáris kultúra terén arat népszerűséget, amire elsősorban a naptár rossz értelmezése és az indián mondák összemosása adhat magyarázatot. 2012. december 21-én ugyanis befejeződik a maja kalendárium majdnem 400 esztendős időegysége, a 13. baktun, amiből sokan azt a következtetést vonják le, hogy véget ér az idők sora is. A legenda elsősorban abból táplálkozik, hogy fennmaradt egy homályos jövendölés erre a távoli korra, ám az a valóságban csak nehezen értelmezhető, és semmiképpen sem világrengető kataklizmáról szól; másrészt a teória hívei nem is a kalendáriumhoz kapcsolódó jóslat, hanem a 16. században megörökített legendagyűjtemény, a Popol Vuh mítoszai alapján várják a világvégét. Akármi is történjék 2012. december 21-én, egy biztos: a maja kalendárium alapján semmiféle katasztrófa nem fenyegeti az emberiséget.