A cannaei csata

Szerző: Tarján M. Tamás

Kr. e. 216. augusztus 2-án vívták Hannibál pun hadvezér és Gaius Terentius Varro római consul seregei a cannaei ütközetet, mely során Karthágó erői döntő vereséget mértek a köztársaság légióira.

A Kr. e. 218-ban kirobbanó második pun háború során Hannibál egy merész manőverrel – és a történelemben addig példátlan menetteljesítménnyel –, az Alpokon átkelve tört rá Itáliára, és a rómaiakat Trebiánál, majd a Trasimenus-tónál is tönkreverte. A Gaius Flaminius consul halálával végződő vesztes ütközet után a rómaiak Fabius Maximus személyében – fél évre – egy dictatort állítottak az állam élére, aki az elkövetkező hónapokban a felégetett föld taktikájával próbálta meg demoralizálni a pun haderőt. Hannibál Kr. e. 216 során feldúlta szinte egész Itáliát, előbb a mai Toscana területét, majd Campaniát, végül pedig a félsziget déli részét fosztogatta.

Róma lépéshátrányban volt, hiszen azzal, hogy tétlenül nézte a pusztítást, nem csak a Város népességében keltett felháborodást, hanem szövetségesei számára is azt jelezte, hogy képtelen megvédeni őket. Ennek veszélyét – az itáliai népek esetleges átpártolását –  a senatus is felmérte, ezért hat hónap után nem hosszabbította meg Fabius dictatorságát, hanem – Lucius Aemilius Paullus és Gaius Terentius Varro személyében – két consult nevezett ki, akik szakítottak a halogató politikával. Róma – Titus Livius leírása szerint – még abban az évben 16 légiót állított fel, és azt rögtön Hannibál ellen küldte, aki ekkor éppen Itália délkeleti felét dúlta. A két consul által vezetett, maximum 90 000 főre becsült haderő augusztus 1-jén érte el az Aufidus vizét – Hannibál és nagyjából 55 000 katonája a folyó túloldalán táborozott.

A rómaiak esetében a 90 000 fős létszám talán túlzó lehet, de annyi biztos, hogy a köztársaság Cannae mellett jelentős túlerőt képviselt Hannibállal szemben. Rómának elsősorban – falanx taktikát alkalmazó – gyalogsága volt erős, míg a punok inkább a Haszdrubal és Hanno parancsnoksága alatt harcoló lovasságra számíthattak; az afrikaiak előnyét alapvetően az összeszokottság, a korábbi győzelmek élménye adhatta, ami ezt a sok nációból álló mediterrán haderőt egységes hadsereggé változtatta. Római szokás szerint a főparancsnokságot minden nap más consul viselte, így aztán Hannibálnak még nehezebb feladata volt, hiszen két hadvezér ellen kétféle taktikával kellett felállnia; a kisebb létszámú pun sereg vezetője mindenesetre augusztus 1-jén csatát ajánlott Paullusnak – aznap ugyanis ő volt a fővezér –, ám az óvatos consul végül nem vállalta az összecsapást.

Másnap Varro már bátrabbnak bizonyult, és a délelőtt során átkelt seregeivel az Aufidus folyón, hogy Cannae mellett megmérkőzzön Hannibállal. A római fővezér nyilvánvaló túlerején kívül elsősorban abból merített bátorságot, hogy a harcra kiszemelt mező sík, belátható terület volt. A korábbi ütközetekben Hannibál rendre úgy aratott győzelmet, hogy egy-egy elrejtett seregtesttel döntötte el a csatát, ez azonban Cannae mellett nem volt lehetséges, sőt, a folyó közelsége még a szárnyakon tömörülő pun lovasság manőverezési lehetőségét is csökkentette. Varro abban bízott, hogy erősebb gyalogsága segítségével hamar áttöri a karthágóiak centrumát, és túlereje révén eldöntheti majd a csatát.

Hannibál, akinek ravaszságát a csatáról megemlékező történetírók – többek között Polübiosz és Livius – egyszerre rettegték és dicsérték, tökéletesen tisztában volt a rómaiaknak adott előnyökkel, de ezúttal más módszerekkel akart túljárni a consulok eszén. Először is, a csata előtti éjszaka sikerült elvágnia a rómaiak vízellátását, másfelől pedig, csapatait úgy állította fel, hogy a kelet felől fújó szél – és a küzdelem során kavargó töméntelen mennyiségű por – ellenfeleit zavarja majd a látásban. Hannibál – terveinek megfelelően – a cannaei ütközet elején a centrumban fogadta Varro rohamát, míg a szárnyakon a Hanno és Haszdrubál által vezetett lovasok rövid idő után támadásba lendültek. Ez a hadmozdulat gyakorlatilag keresztülhúzta a consul számításait, és innentől kezdve Hannibál akarata érvényesült: mivel a pun lovasság nagyobb erőt képviselt a rómainál, a szárnyakon hamarosan kivívta magának a győzelmet.

Közben a centrumban Hannibál gyalogsága fokozatosan hátrált a túlerővel szemben, de úgy, hogy közben félhold alakzatba állt fel, és észrevétlenül körülölelte a támadók ék alakú formációját. Miután Varro gyalogsága megfelelő mélységben besétált a csapdába, a pun hadvezér már felszabadult lovasságát a falanx hátába irányította, és teljesen bekerítette a római hadsereget. A manőverezés minden lehetőségét elveszítő, csapdába szorult köztársaságiak döntő vereséget szenvedtek, és a légiók katonáinak nagy része – köztük Paullus consul is – hamarosan a pun kések, kardok és parittyák áldozatául esett.

A cannaei ütközetet a hadtörténet egyik legtökéletesebb bekerítő hadmozdulata döntötte el, ezért Karthágó legszebb diadala a későbbi századokban a katonai iskolák és akadémiák alapvető tananyaga lett. Hannibál hadvezéri zsenialitása révén a punok a nyilvánvaló hátrányok ellenére fölényes győzelmet arattak, és történészi becslések szerint megsemmisítették az ellenséges haderő kilenctizedét. A vereség után Róma szövetségeseinek egy része – például számos dél-itáliai görög városállam – elpártolt a köztársaságtól, V. Philipposz makedón király (ur. Kr. e. 221-179) pedig nemsokára háborúba lépett Karthágó oldalán, tehát a köztársaság helyzete szinte teljesen kilátástalanná vált.

Rómának három katasztrofális vereségét követően nem maradt jelentős szárazföldi hadereje, a szükségállapot napjait élő Város a mindent eldöntő pun ostromra készült várta, ami – Hannibál taktikája miatt – végül egészen Kr. e. 211-ig váratott magára. Bár a cannaei csata után úgy tűnt, a köztársaság összeomlása már csak idő kérdése, Róma új taktikájának és – nagyobbrészt – legerősebb szövetségesei hűségének köszönhetően végül mégis győzelemmel fejezhette be a háborút. Hannibál diadala ellenére utóbb mégis az itáliai városállam lett a Mediterráneum sorsának mestere.