Marcus Tullius Cicero születése

Szerző: Tarján Tamás

„Bárcsak olyan könnyen megtalálhatnám az igazat, mint ahogy cáfolom a hamisat.”
(Cicero)

Kr. e. 106. január 3-án született Marcus Tullius Cicero, az ókori Róma legnagyobb szónoka, aki homo novusként nem csak az ügyvédi, de a politikusi pályán is a lehető legmagasabbra emelkedett. Cicero, aki a szószékről hadvezéri pozícióba juttatta Pompeius Magnust, és valósággal megsemmisítette a szicíliai Verrest, illetve a főhatalomra törő Catilinát, tehetségét egész életében a köztársaság védelmére fordította, rossz oldalválasztása következtében azonban végül erőszakos halált halt.

Cicero módos lovagrendi családból származott, édesapja gondoskodásának köszönhetően pedig öccsével, Quintusszal együtt előkelő oktatásban részesült, úgy a filozófia, mint a jog, a költészet és a retorika terén. A szónoklás tudományát Hellászban elsajátító rétor felnőve az ügyvédi pályát választotta, és alig töltötte be 25. életévét, amikor egy per során győzelmet aratott a kor legelismertebb szónoka, Quintus Hortensius Hortalus felett. Cicero „eklektikus” – értsd: az addigi irányzatokból válogató – stílusát, eleven, a hallgatóság hangulatát befolyásoló szóképeit és hatalmas műveltségét a szónoki emelvényen olyan fegyverré tudta formálni, mellyel peres, majd politikai ellenfeleit szinte fizikai értelemben is megsemmisítette.

Hortensius felülmúlásával Cicero komoly hírnevet szerzett Rómában, amivel későbbi karrierjét is megalapozta: szinte minden pozícióját az előírás szerinti legalacsonyabb életkorban szerezte meg, így Kr. e. 75-ben quaestor lett – ebben a tisztségében emelt vádat a korrupt szicíliai hivatalnok, Verres ellen –, majd Kr. e. 69-ben aedilissé, három évvel később pedig praetorrá választották. A köztársaság válságidőszakában a szónok az optimaták pártjához csatlakozott, Kr. e. 66-ban – praetorként – például jelentős szerepe volt abban, hogy a pontoszi VI. Mithridatész (ur. Kr. e. 120-63) elleni hadjáratot a senatus Pompeius Magnusra és nem Julius Caesarra bízta. Bár politikai oldalválasztása, mint látni fogjuk, nem mindig volt szerencsés, Cicero minden esetben kitartott orientációja mellett, ellenfelei pedig erkölcsi téren is hiába kerestek rajta fogást.

Cicero politikai karrierje csúcsát Kr. e. 63-ban érte el, amikor az év egyik consuljának választották, hivatalában ugyanis oroszlánrészt vállalt a Catilina által szervezett populista összeesküvés leleplezésében és felszámolásában. Miután az eseményeket az utókor a szónok tolmácsolásában ismerte meg, a konspirációról meglehetősen előnytelen kép maradt fenn, Cicero ugyanis természetszerűleg gonosztevőként ábrázolta ellenfelét. A rétor leírását tehát kellő forráskritikával kell kezelnünk, így nem tudjuk, Catilina milyen eszközökkel készült az államhatalom megdöntésére, ahogy azt sem, mekkora volt támogatottsága a nép körében (vélhetően jelentős); az viszont biztos, hogy miután a consul négy beszéde közül elmondta az elsőt, a politikus úgy döntött, testi épsége érdekében elmenekül Rómából, és sereget toborzott Itáliában. Cicero hatalmánál fogva hamarosan több legiót küldött az összeesküvők után, melyek megsemmisítették a szervezkedést, és vélhetően Catilinát is megölték. A consul a konspiráció leleplezéséért később megkapta a „haza atyja” megtisztelő titulust, politikai pályája azonban Kr. e. 63-as hivatalviselését követően fokozatosan hanyatlásnak indult.

Cicero ugyanis, mint említettük, az optimaták pártján állt, ez a csoportosulás pedig az első triumvirátus megszületése, Caesar, Crassus és Pompeius összefogása következtében meglehetősen kedvezőtlen helyzetbe került, ami a szónok karrierjét is döntően befolyásolta. A consul még a Catilina-féle összeesküvés során bírói ítélet nélkül végeztette ki a politikus egyes híveit, ellenfelei pedig ezt később felhasználták ellene: a neves szónoknak Kr. e. 58-ban másfél évre száműzetésbe kellett vonulnia Rómából, akkori házát pedig lerombolták. Bár Cicero hazatérését később sokan ünnepelték, politikai befolyását soha nem volt képes visszaszerezni, aminek legfőbb oka rossz oldalválasztása volt. A szónok ugyanis Caesar és Pompeius rivalizálásnak kezdetekor jó barátja, az utóbbi hadvezér mellé állt, annak Kr. e. 48-as pharszaloszi veresége tehát újabb csapás volt számára. Julius Caesar ugyanakkor ellentéteik dacára nagyra becsülte a kiváló rétort, ezért kegyelmet gyakorolt Ciceróval szemben, aki az államférfi négyéves uralma alatt visszavonultan élt.

Kr. e. 44 márciusában, a Caesar elleni merénylet után a szónok visszatért a politikai küzdőtérre, ám ismét rossz oldalon foglalt állást: a meggyilkolt dictator hadvezérét, Marcus Antoniust „szemelte ki” magának, akit – a görög Démoszthenész példája nyomán – Philippikáiban kritizált. Cicero vesztét ezúttal is egy triumvirátus okozta – amit Lepidus, Antonius és Octavianus alkotott –, miután ugyanis az egykori ellenfelek megbékültek, Antonius a szónok ellen fordulhatott. Octavianus későbbi riválisa Kr. e. 43-ban proscribálta – feketelistára tette – az őt bíráló politikust, aki hiába próbált elmenekülni Rómából, a hadvezér katonái utolérték, és december 7-én végeztek vele.

A 63 évet élt Cicero dicstelen halála ellenére az egyik legnagyobb hatású rómaiként vonult be a történelembe, aki az irodalom, a filozófia és a szónoklattan terén legalább olyan magasságokba jutott, mint Caesar vagy Octavianus a birodalom kormányzásában. A neves rétor nem csak élő szóban, de írásban is páratlan tehetséggel fejtette ki gondolatait, filozófiai, államelméleti műveivel, szónoklataival és az utókor számára fennmaradt leveleivel pedig tengernyi bölcsességet és követendő példát is adott a későbbi korok számára. Az írók, költők, politikusok egészen a modern korig Cicero nyomdokain haladva gyűjtötték és válogatták leveleiket és írásaikat, őt másolták körmondataikkal és hasonlataikkal, és hozzá nyúltak vissza, mikor az emelvényen megszólaltak. Marcus Tullius Cicero halála után 2000 évvel is köztünk él, hiszen munkássága és páratlan tehetsége máig befolyásolja az európai ember szavait és gondolkodását.