Julius Caesar születése

Szerző: Tarján M. Tamás

Kr. e. 100. július 13-án született Caius Julius Caesar hadvezér, consul, a Római Köztársaság polgárháborús időszakának legjelentősebb államférfija. Caesar, az általa meghódított területek és reformjai révén, megteremtette a birodalmi Rómát, és lerakta az Octavianus által később létrehozott principátus alapjait.

Caesar egy patrícius család gyermekeként látta meg a napvilágot, Róma Subura nevű városrészében. Apja praetori tisztségig jutott a Város hierarchiájában, nagynénje azonban a befolyásos politikus és hadvezér, Caius Marius felesége volt, aki ifjú rokona karrierjét is egyengethette: így kerülhetett a fiatalember Jupiter papjai közé. Nagynénje közvetített Caesar házasságánál is, mikor az Lucius Cornelius Cinna leányát, Corneliát vette feleségül; a későbbi dictator ezzel – is – elkötelezte magát Marius pártja mellett, ami hamarosan sok kellemetlenséget hozott a fejére. Marius és Sulla vetélkedése a politikai irányításért ugyanis Kr. e. 82-ban az utóbbi hadvezér javára dőlt el, ez pedig látszólag végzetes módon befolyásolta Caesar karrierjét. Sulla hamarosan válásra kényszerítette, majd törvényen kívül helyezte az engedetlen fiatalembert, aki mégis módot talált arra az előrelépésre: Milétosz Kr. e. 80-as ostrománál végrehajtott hőstettéért kitüntetésben részesült, melynek révén bekerült a szenátusba. Sulla halálát követően a tanulás és erőgyűjtés évtizede következett, melynek végén – éppen Kr. e. 70-ben – a fiatal politikus megszerezte a quaestori tisztséget.

A fiatalember tehetséges politikusnak bizonyult, ugyanis egyszerre sikerült megszereznie Pompeius és Crassus támogatását, akik egymásnak – az első triumvirátus megkötéséig – halálos ellenségei voltak. Caesarnak egyedül halmozódó adósságai jelentettek gondot, melyek összefüggésben álltak nagyra törő terveivel. Népszerűsége hallatlanul megnőtt Rómában, de ennek ára volt, a gladiátorjátékok, a fényűző ünnepségek teljesen felemésztették vagyonát, de még hivatali bevételeit is. A politikust támogatói több alkalommal újabb hivatalok biztosításával – quaestorságát követően aedilis majd főpap, azaz pontifex maximus lett Rómában –, majd a triumvirátus idején pénzadományokkal segítették, hozzátehetjük, kevés eredménnyel.

Az adósságcsapdából a kiutat a hispániai propraetorság jelentette, a tartomány vezetője – Kr. e. 61-ben a luzitánok és galíciaiak elleni küzdelemben – első ízben megcsillanthatta katonai tehetségét is. Julius Caesar pályájának fordulópontja aztán a Kr. e. 60-as esztendő volt, amikor titokban szövetséget kötött a kibékített Crassusszal és Pompeiusszal. A három államférfi egyezsége értelmében Caesar Kr. e. 59-ben elnyerte a consuli tisztséget, és barátai számára kedvező intézkedéseket hozott, többek között földet osztott Pompeius veteránjainak. A szövetség révén Caesar Crassustól pénzt, Pompeius révén pedig tekintélyt szerzett magának, miközben utóbbi szövetségesével – leánya, Julia révén – rokoni kapcsolatba is került.

Caesar a consuli év után – a többi triumvirhez hasonlóan – a Római Birodalom egy távoli tartományába vonult. Míg Pompeius Hispániában, Crassus pedig Szíriában hadakozott, Caesar kilenc év alatt meghódította a Rajna és a tenger között fekvő Galliát, Belgicát és Germaniát is, valamint hadjáratot vezetett Britanniába. Ezzel Európa legnagyobb szabású háborúját vívta meg Nagy Sándor kora óta, melynek eredményeként a Rómát hosszú ideig fenyegető kelta törzsek betagozódtak a birodalomba. Caesart a gall hódítás emelte a legendás hadvezérek sorába, melynek eseményeit a Commentari de bello Gallici – Kommentárok a gall háborúról – című művében örökítette meg az utókor számára.

Bár a Kr. e. 56-os lucai találkozó során a triumvirek megújították szövetségüket, az mégsem állta ki az idő próbáját: Crassus három évvel később életét vesztette a Carrhae mellett – pártusok ellen – vívott csatában, majd hamarosan elhunyt Caesar lánya – Pompeius felesége – is, így aztán a két életben maradt szövetséges eltávolodott egymástól. Közben Caesar galliai kormányzói mandátuma végéhez közeledett – Kr. e. 49 márciusában kellett hazatérnie –, Pompeius pedig nem volt hajlandó támogatni abban, hogy azt további kilenc hónapig megtartsa. A hadvezér pályázott a Kr. e. 48-as év consuli tisztségére, de közben számolt a politikai kockázattal is: hazatérhessen esetén el kellett bocsátania légióit – fegyveresen nem léphetett Itália földjére – ebben a helyzetben viszont kiszolgáltatta volna magát ellenségeinek. A szenátus azt a tervét hiúsította meg, hogy hazatérése után – ha megválasztják consulnak – egyből immunitást élvezhessen, és ne kelljen leszámolástól tartania.

Az intrikák odáig vezettek, hogy Caesar híres szállóigéjét elmondva – „Alea iacta est!”, azaz a kocka el van vetve – a XIII. légióval végül átlépte a híres Rubicon folyót, és Kr. e. 49-től megindította a polgárháború újabb fegyveres szakaszát. Ekkor fő ellenfele már Pompeius Magnus volt. A szenátus elmenekült Rómából, Caesar pedig bevonult a kiürített városba, és Itália déli sarkáig üldözte ellenségeit; eztán villámgyors mozdulattal Hispániában termett, szétverte riválisa nyugati légióit, majd a Balkán-félszigetre hajózott, ahol a Kr. e. 48-as pharszaloszi csatában legyőzte magát Pompeiust is. A vesztes ezután Egyiptomba menekült, ám XIII. Ptolemaiosz (ur. Kr. e. 51-47) hamarosan meggyilkoltatta őt. Ennek ellenére Caesar egyiptomi látogatása során a fáraó nővérét, VII. Kleopátrát ültette a birodalom trónjára – tőle született egyetlen fia, Caesarion – majd hadjáratot vezetett Kis-Ázsiába Pharnakész pontoszi király ellen is, akit Kr. e. 47-ben, Zela mellett vert tönkre.

Caesar Kr. e. 46-ban tért haza, és ekkor 5 évre felvette a diktátori címet, élethosszig megszerezte a censori tisztséget, és a consulatust is birtokolta. Metellus Scipio és Pompeius fiai – Sextus és Gnaeus – azonban Africa provinciában újraszervezték erőiket, ezért a hadvezér hamarosan átkelt a Földközi-tengeren, és Thapsus mellett győzelmet aratott, majd a következő évben Hispániában végleg legyőzte ellenségeit. Miután visszatért Rómába, olyan megtiszteltetésben részesült, melyben korábban egyetlen köztársasági politikus, vagy hadvezér sem: hódításai és győzelmei nyomán 4 diadalmenetet is tarthatott. Ezeken az ünnepségeken imperátori címmel ruházták fel Caesart, miközben babérkoszorút és vörös palástot viselt, akárcsak a régi királyok. Hamarosan pénzt is vertek arcképével – ez szintén példa nélküli volt –, Quirinus templomában pedig szobrot állítottak számára, melyen „győzhetetlen istennek” titulálták őt.

Pályafutásában ekkor már csak egyetlen állomás volt hátra, a királyi korona, ezt azonban éppen a meggyilkolása előtti hónapokban utasította vissza. Miután a tömeg nem szimpatizált a koronázással, elutasította a Marcus Antonius által felajánlott diadémot, és szerényebb reprezentációra törekedett, bár a nép érzékenysége helyett ezzel a szenátust sértette meg. Dictatori tevékenységét joggal nevezhetnék uralkodásnak is, hiszen Caesar szinte minden jelentős tisztséget magához vett: egyéves uralma alatt stabilizálta a birtokrendszert, földhöz juttatta a veteránokat, pénzt veretett, pazar építkezéseket kezdett Rómában, sőt, Szoszigenész segítségével új naptárat is bevezetett, mely Nyugat-Európában egészen XIII. Gergely pápa 1582-es reformjáig érvényben maradt.

Caesarnak egyetlen politikai hibája volt, de ez az életébe került: nem mérte fel, hogy a nyíltan diktatórikus külsőségek mennyire sértik a köztársasági hagyományok elkötelezett híveit. Nyílt ellenállás sohasem kezdődött uralma ellen, mivel a hatalom megszerzése után igen nagylelkűen bánt ellenségeivel, megbocsátott nekik, sőt, adott esetben még előmenetelüket is támogatta. Titkos összeesküvés azonban mégis szerveződött – éppen fogadott fia, Brutus vezetésével – melynek résztvevői aztán Kr. e. 44 márciusának idusán 23 késszúrással meggyilkolták „a haza atyját.” Caesar uralmának erőszakos vége mégsem forgathatta vissza az idő kerekét; diktatórikus módszereire egyébként korábban Marius és Sulla is példát szolgáltatott, neki azonban ahhoz is elég ereje volt, hogy reformjaival megszüntesse a túl nagyra nőtt respublika vajúdását. Julius Caesar meggyilkolása így csupán meghosszabbította a polgárháború időszakát, melynek végén Octavianus – azaz Augustus – principátusa semmivel sem kívánt előnyösebb megoldást.