A hadrianopolisi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

378. augusztus 9-én vívták Valens császár (ur. 364-378) és Fritigern vizigót vezér seregei a hadrianopolisi ütközetet, mely során a római légiók katasztrofális vereséget szenvedtek a nomád gótoktól. A Hadrianopolis melletti fiaskó, mely veszteségeit tekintve csak a – Kr. e. 216-os –  cannae-i kudarchoz volt hasonlítható, végleg megroppantotta a Római Birodalom védelmi vonalát, egyúttal pedig új korszakot hozott a hadászatban is.

Róma gyakorlatilag már a 2. században rákényszerült arra, hogy a hódítások helyett a természetes határok biztosítására törekedjen, és ezekre – elsősorban a folyókra – támaszkodva védekezzen a sztyeppe és Skandinávia felől érkező népek ellen. Miután a légiók és a telepesek visszavonultak Dacia és Mezopotámia földjéről, a Duna, Rajna és Eufrátesz folyók mentén kiépült egy védelmi vonal – a limes – mely egészen a 4. századig ellenállt a barbárok támadásainak. Új helyzetet a – vélhetően Kína határvidékéről elűzött – hun törzsek teremtettek, akik Balambér király vezetésével 375 táján elfoglalták a gótok szálláshelyeit, és tengernyi népet űztek el nyugati irányba. A keleti gótok és vizigótok szökőárként csaptak keresztül a limesen, és utóbbi törzsek vezére, Fritigern nemsokára a letelepedésre is engedélyt kapott Valens római császártól. Az ariánus vizigótok a mai Szerbia és Bulgária területén, Moesia tartományban telepedtek le; szövetségesek, azaz foederati státuszba kerültek, feladatuk pedig a határvonal védelme lett.

Lupicinius és Maximus helytartók tevékenysége nyomán azonban a kezdeti jó viszony hamar messze tűnt: a római tisztviselők idővel súlyos adókkal terhelték a gótokat, túszul ejtették gyermekeiket, majd asszonyaikat is, sőt, egy alkalommal még vezéreiket is megpróbálták meggyilkolni. Fritigern ezért fellázadt a császár ellen, és a 376-os év során – Alatheus és Saphrax vezérek behívása után – az egyesült vizigót hadak élén, Marcianopolis mellett megsemmisítette Lupicinius erőit. Valens ebben az időben éppen Perzsiában hadakozott, de a barbár lázadás hírére visszatért a fővárosba, és légiókat gyűjtött Fritigern ellen.

A császár megfontoltan indult meg nyugat felé, mivel a két sereg közti erőviszonyok inkább a gótok számára kedveztek: becslések szerint az uralkodó 40 000 katonájával – 30 000 legionárius, 10 000 fős segédcsapat – szemben a barbár vezér mintegy 60 000 harcost küldött harcba. Valens az év során felvette a kapcsolatot uralkodótársával, a Rómában tartózkodó Gratianusszal (ur. 367-383) is, aki nemsokára komoly haderőt dobott partra a Balkánon. Végül a császár – kegyencei tanácsára, és elsősorban a féltékenységtől vezetve – mégsem várta be a nyugati hadakat, hanem augusztus 9-én csatát vállalt Hadrianopolis, a mai Edirne, vagy más néven Drinápoly mellett.

Valens döntése feltehetően arra vezethető vissza, hogy ezen a tikkasztó nyári napon a gótok rettegett nehézlovassága éppen a környező tartományokban portyázott; a császár úgy vélte, az ellenséges gyalogságot a rendelkezésre álló erők segítségével is meglepheti. A nap során a római légiók felsorakoztak a harcmezőn, majd Valens parancsára rohamot indítottak a gótok ellen, akik a nomád népeknél megszokott módon, szekérvárban várták a támadást. A germán harcosok elleni támadás erejét felfogta az alkalmi erődítmény, miközben a védők – parittyák és dárdák segítségével – komoly veszteségeket okoztak a legionáriusoknak. A támadás minden bizonnyal órákon át tartó, elkeseredett küzdelemmé fajult volna, váratlanul azonban a mező szélén feltűnt a – mintegy 20 000 fős – vizigót lovasság, mely oldalba kapta, és könnyedén megfutamította a rómaiakat.

A légiók sorai pillanatok alatt felbomlottak, és fejvesztett menekülésbe kezdtek, a villámgyors gót lovasok pedig azonnal a nyomukba eredtek; a következő órákban őrült mészárlás kezdődött, melyben a római sereg háromnegyede és maga Valens császár is életét vesztette. Hadrianopolis mellett a birodalom csak a második pun háborúban tapasztalt, cannae-i fiaskóhoz mérhető vereséget szenvedett, mely javíthatatlan törést eredményezett az amúgy is repedező limes falain. Bár Valens halála után egy évvel – Theodosius (ur. 379-395) személyében – a trónt egy bölcs és tehetséges uralkodó örökölte, a birodalom veszteségeit jól mutatja, hogy ő is kénytelen volt engedélyezni a gótok letelepedését, és hagyni, hogy szuverén államot hozzanak létre az államban.

A hadrianopolisi vereségnek komoly szerepe volt abban, hogy a birodalom kapui szélesre tárultak, és – mind nyugaton, mind keleten – a császárok rákényszerültek arra, hogy a birodalomba rajzó frankok, germánok törzseit szövetségesként ismerjék el. Innen már csak egy lépés volt az 5. században beköszöntő anarchia, amikor a birodalmon belül önállósuló törzsek fel-alá vándoroltak, és véres háborúkat indítottak egymás és a császárok ellen. 378 után megkezdődött a népvándorlás időszaka, melynek első jelentős ütközete a későbbi századok hadászatára is jelentős hatással volt: a hadrianopolisi tapasztalatok nyomán a császárok belátták, hogy a légiók által képviselt gyalogos harcmodor felett eljárt az idő, és maguk is a lovasságra helyezték inkább a hangsúlyt. A Hadrianopolis mellett megvívott ütközet lényegében megpecsételte a Római Birodalom sorsát, és egészen a millenniumig meghatározta a hadviselés modern formáit.