A szrebrenicai mészárlás kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

1995. július 11-én foglalta el a Ratko Mladic vezette Szerb Köztársasági Hadsereg a kelet-boszniai Szrebrenica – régi magyar nyelven Szrebernik – városát, egy, a szerb többségű területeken fekvő bosnyák etnikai tömb központját. A holland ENSZ-békefenntartók helyére bevonuló csapatok a következő 11 napban szörnyű vérengzést rendeztek; ez volt a legtöbb áldozatot követelő genocídium a második világháború óta.

A Párizs környéki békék által létrehozott Jugoszlávia testén Tito halála után hamar megjelentek az első repedések, miután nem akadt olyan vezető, aki képes lett volna integrálni a hagyományosan széthúzó délszláv népeket; a szerb Szlobodan Milosevics, a horvát Franjo Tudman és a bosnyák Alija Izetbegovic hasonló módon, a nacionalizmus jelszavaival építették fel támogatói bázisukat. Így aztán Belgrád, a jugoszláv főváros egyre inkább a nagyszerb elgondolásokat, mint az egységet képviselte, amit Milosevics átszervezési kísérletei is megmutattak, a kilencvenes évek fordulóján.

Hagyományosan Szlovénia 1991. június 25-i függetlenségi deklarációjával szokás megjelölni Jugoszlávia széthullásának kezdőpontját, mely folyamat aztán négy évig húzódott, és a 20. század harmadik legvéresebb európai konfliktusát eredményezte. Kezdetben a – belgrádi vezetésű – Jugoszláv Néphadsereg lépett fel a függetlenedő tagállamokkal szemben, majd ennek kudarca után véres polgárháború tört ki, mely egészen 1995-ig – de következményeiben napjainkig – destabilizálta a térséget. A harcot Jugoszlávia etnikai viszonyai okozták, ugyanis a történelmi folyamatok eredményeként az államszövetség tartományainak egy része – főként Horvátország és Bosznia – egyszerre foglalt magába szerb, horvát, vagy bosnyák többségű területeket.

Ezen nemzetek között, még ha nyelvükben minimális eltérés is volt, különböző vallásukból eredő öntudatuk folytán mély szakadék tátongott, melyet a nacionalista propaganda egyre csak szélesített. Bosznia esetében ráadásul mindhárom etnikum együtt élt, de nem volt békésebb a horvátországi Krajina sem, ahonnan 1993 során űzték ki a szerb lakosságot. A kaotikus etnikai viszonyok Boszniában rövid úton azt eredményezték, hogy a függetlenségét kikiáltó ország kisebbségei – az anyaállam támogatásával – fegyveres harcot indítottak egymás, és a bosnyákok ellen. A háború 1993-tól már a bosnyák–horvát konföderáció és a szerbek között zajlott.

A zömmel Bosznia északi és keleti felén élő szerbek már 1991-ben kinyilvánították akaratukat, miszerint továbbra is a jugoszláv államhoz akarnak tartozni, és ennek megfelelően 1992 januárjában – Banja Luka székhellyel – kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot. Szrebrenica úgy került az események középpontjába, hogy ez a kelet-boszniai térség jelentős bosnyák népességet tömörített, mely akadályozta a Radovan Karadzic elnöksége alatt létrehozott köztársaság integritását. A szerb erők éppen ezért már 1992 elején megszállták a várost, a Naser Oric vezette bosnyák csapatok azonban május hónapban visszavették Szrebrenicát.

A délszláv küzdelembe beavatkozó ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. áprilisi döntésében aztán „biztonsági övezetté” nyilvánította a mintegy 40 000 lélekszámú bosnyák szigetet, és egy csapat „kéksisakos” békefenntartót küldött a térségbe. A 450 fős holland zászlóalj – Karremans alezredes vezetésével – aztán a várostól 6 kilométerre fekvő Potocariban építette ki bázisát. A Mladic vezette szerb erőket azonban nem feszélyezte az ENSZ-erők jelenléte: 1995 tavaszától fokozták az Oric által védett Szrebrenicára gyakorolt nyomást, és pokollá tették a körülzárt bosnyákok életét. A körülzárt várost az ostrom hónapjai alatt módszeresen kiéheztették, július elejére már humanitárius katasztrófa fenyegette a helyi civil lakosságot, és a békefenntartókat is.

Az agresszorok ráadásul – túszaik révén – előnyös helyzetben tárgyaltak az ENSZ-erőkkel, Bernard Janvier főparancsnok ugyanis a korábban fogságba ejtett ENSZ-katonák révén zsarolható pozícióban volt. Arra tehát semmi esély nem maradt, hogy a békefenntartók fegyverrel védjék meg a szrebrenicai bosnyákokat, annak ellenére sem, hogy ismertek voltak Karadzic és Mladic népirtó tervei. Az ott állomásozó holland ENSZ erőkön máig számon kérik a beavatkozás hiányát, de jogos a kérdés, hogy a Karremans vezette zászlóalj milyen esélyekkel szállt volna szembe a Köztársasági Hadsereggel, melyet a Skorpió nevű paramilitáris szerb szervezet, és a görög neonáci önkéntesek légiója is segített.

A július 7-én meginduló offenzíva során a hollandok fokozatosan átengedték Szrebrenica városát a támadó erőknek, mígnem július 11-én – Potocariban – maguk is Mladicék kezébe kerültek. Az ötnapos harc után a köztársasági csapatok bevonultak az üres Szrebrenicába, felgyújtották, és lerombolták a házak jelentős részét, majd a helyben maradt és Potocariba menekült bosnyákok között etnikai tisztogatást hajtottak végre. Oldalak ezreit teszik ki azok a tanúvallomások, melyek felsorolják a bevonuló szerbek véres és erőszakos tetteit – ezek egy része ráadásul a tehetetlen holland ENSZ-békefenntartók előtt zajlott. Becslések szerint a július 11-ével kezdődő 11 napon a szrebrenicai mészárlások mintegy 8300 – más források szerint 11 000 – áldozatot követeltek, akiknek java része fegyverképes férfi volt, de a gyilkosok olykor asszonyokat, gyermekeket, és csecsemőket is kivégeztek, teljesen spontán módon válogatva a foglyul ejtett tömegből.

A városból elmenekülő családok sem úszták meg a vérengzést, a Vinko Pandurovic őrnagy vezette Zvornik-hadtest ugyanis hamarosan hajtóvadászatot indított a bosnyák területek felé induló szrebrenicaiak ellen. Július 22 után amerikai kémrepülőgépek megpróbálták – a tömegsírokról készített légifelvételek alapján – megbecsülni a vérengzés méreteit, majd, az ENSZ megbízásából, háború befejeztével többéves vizsgálatot folytattak az ügyben. A világszervezet – háborús bűnök vádjával –  már 1995 novemberében perbe fogta a szrebrenicai mészárlás két fő felelősét, Karadzicot és Mladicot, de előbbi 2008 júliusáig, utóbbi 2011 májusáig elkerülte a felelősségre vonást.

A szrebrenicai etnikai tisztogatás – ezzel együtt az ENSZ-erők kudarca és tekintélyvesztése – volt az egyik legfőbb kiváltója az 1995 augusztusában meginduló NATO-légicsapásoknak, melyek aztán a daytoni békeszerződés megkötésére kényszerítették a háborúzó jugoszláv utódállamokat. Az Ohio államban aláírt egyezmény értelmében Bosznia egy föderális államként alakult újjá, mely 10 horvát–bosnyák kanton, és a szerb köztársaság ingatag egyensúlyával épült fel. A mészárlás, mint az ENSZ-békefenntartók egyik legsúlyosabb kudarca, azóta is kísérti a nyugati világot, jól mutatja ezt, hogy a misszióban részt vevő államok – különösen Hollandia –bíróságai máig napirenden tartják Szrebrenica ügyét. A tömeggyilkosság 2002-ben a holland kormány bukását is eredményezte, miután előkerült egy felvétel, melyen Karremans alezredes a szerb hadsereg főparancsnokaival koccintott. A szrebrenicai mészárlás szégyenfoltként vonult be Szerbia és a nyugati világ történelmébe is – felelőseinek kilétéről máig parázs vita zajlik.