Szaddam Husszein megtámadja Kuvaitot

Szerző: Tarján M. Tamás

1990. augusztus 2-án, hajnali 2 órakor indította meg offenzíváját Szaddam Husszein iraki diktátor hadserege a szomszédos Kuvait országa ellen. Az apró állam bekebelezésének eredményeként robbant ki később az öbölháború, melyben – az ENSZ felhatalmazásával – az Egyesült Államok és szövetségesei visszaverték Irak erőit.

A közel-keleti arab állam Szaddam Husszein hatalomra jutása – 1979 – óta arra törekedett, hogy – a brit és francia mandátum idején – meghúzott határvonalait revízió alá vegye: erre szolgált volna az 1980 és 1988 között vívott – status quóval végződő – Irán elleni háború, és ezért volt fontos Kuvait alávetése is. Szaddam Husszein már a megszállás előtt is de facto alárendelt tartományként kezelte déli szomszédját, melytől azt is elvárta volna, hogy anyagilag támogassa Irán ellenében. A nyolcéves küzdelem után adósságban úszó iraki állam természetesen nem véletlenül akart háborúzni az apró kuvaiti sejkséggel: a két ország határán húzódott ugyanis a világ egyik legnagyobb szénhidrogénmezője, mely, becslések szerint, akár a Föld tartalékainak 20 százalékát is magában rejtheti.

Kuvait és Irak már korábban megegyeztek a termelés összehangolásáról, de Husszein többször azzal vádolta Dzsaber al-Ahmed al-Szabah sejket és országát, hogy felrúgja a megállapodást, és az olaj világpiaci árának alacsonyan tartásával próbál kárt okozni Bagdadnak. Husszein végül mégsem az olajból eredő konfliktus miatt támadta meg szomszédját, hanem azzal az ürüggyel lépte át a határt, hogy egy állítólagos kuvaiti szabadságharcot támogasson, az uralkodó ellenében. A diktátor „érveinek” némiképp ellentmondott az a tény, hogy az iraki hadsereg – Ali Hasszán al-Madzsid vezetésével – ellenálló civilek százait mészárolta le, mikor 1990. augusztus 2-a során megszállta Kuvaitvárost és környékét.

Irak agresszióját az ENSZ Biztonsági Tanácsa még aznap elítélte, és – eredménytelenül – felszólította Husszeint csapatai kivonására, de a négy nappal később bevezetett embargóval sem tudta megtörni a diktátort. A nyár során az Egyesült Államok és a NATO az ún. Sivatagi pajzs-hadművelet során jelentős erőket – 8 repülőgép-anyahajót és majdnem 1 millió katonát – vezényelt a térségbe, amivel szemben a közel-keleti ország erején felül teljesítve is csak 300 000 harcost tudott szembeállítani. 1990 novemberében az ENSZ ultimátumot küldött Husszeinnek, melyben 1991. január 15-ig követelte tőle csapatai kivonását Kuvaitból. Miután Bagdad nem engedelmeskedett a felszólításnak, Norman Schwartzkopf amerikai vezérkari főnök vezetésével a mintegy 30 államból álló koalíció bombázásokkal és szárazföldi offenzíva révén kísérelte meg térdre kényszeríteni Irakot.

A január 17-én meginduló Sivatagi vihar-hadművelet idején közel 85 ezer tonna bomba hullott a közel-keleti országra, melyek Bagdad, Moszul, Kuvaitváros és más nagyvárosok katonai célpontjainak elpusztítása mellett sajnos sok civil életét is kioltották. Nyilvánvaló hátrányát Szaddam Husszein úgy próbálta meg csökkenteni, hogy a háború első szakaszában civilekből vont élő pajzsot a lehetséges célpontok köré, illetve megpróbált diplomáciai zűrzavart előidézni a szövetségesek között. Irak már a Sivatagi vihar-hadművelet második napján, január 17-én SCUD-rakétákat indított izraeli célpontok ellen, hogy Tel-Avivot is belerángassa a háborúba.

Szaddamnak azért volt érdeke a zsidó állam hadba lépése, mert ez az Egyesült Államok arab szövetségeseit megoszthatta volna, a fundamentalisták pedig ürügyet találtak volna egy dzsihád – szent háború – indítására. Az amerikai diplomáciának köszönhetően a diktátor nem érte el célját, közben viszont a szövetségesek elpusztították Irak infrastruktúrájának java részét, a február 24-én indított szárazföldi támadással pedig 48 órán belül megadásra kényszerítették a diktátort. Szaddam Husszein 1991. február 26-án bejelentette a kivonulást Kuvaitból, két nappal később pedig elfogadta az idősebb George Bush amerikai elnök által hirdetett tűzszünetet.

A konfliktus 1991 áprilisában az iraki erők kivonulásával, Kuvait függetlenségének visszaállításával ért véget – Bagdad ambíciói az ország kőolajkincsének megszerzésére végül Irak nemzeti vagyonának jelentős mértékű pusztulását eredményezték. Az alig egy hónapos háború során az országra hullott bombák lerombolták az infrastruktúra jelentős részét, a légitámadások és az 1990 augusztusában bevezetett embargó pedig becslések szerint 1 millió civil életét követelték. Katonai szakértők becslése szerint az iraki hadsereg körülbelül 25 000 katonát vesztett a konfliktus során, és a harcokban nagyjából háromszor ennyien sebesültek meg; ezzel szemben a szövetséges oldalon körülbelül 300-an haltak meg, a sérültek száma pedig maximum 1000 körül mozgott.

Az öbölháborúban tapasztalt egyértelmű szövetséges fölény dacára a térség az évtized későbbi részében sem maradt mentes a konfliktusoktól – Szaddam Husszein rezsimje ugyanis rendre megszegte az ENSZ-határozatokat –, és, bár a 2003-as háború véget vetett a diktátor uralmának, Irakban a nyugalom évei sajnos még mindig váratnak magukra.