A bhopali üzemi katasztrófa

Szerző: Tarján M. Tamás

„Fuldokoltunk, és égett a szemünk. Alig láttuk az utat a ködön keresztül, közben pedig a szirénák harsogtak.”
(Ahmed Khan, a katasztrófa egyik túlélője)

1984. december 3-án történt a történelem egyik legsúlyosabb ipari katasztrófája, ezen a napon ugyanis az indiai Bhopal rovarirtó szereket gyártó üzeméből mintegy 42 tonna metil-izocianát került a levegőbe. Az elszabaduló mérges gáz több mint 2000 azonnali halálos áldozatot követelt, ezenfelül pedig több százezerre tehető azoknak a száma, akik a vegyi baleset következtében maradandó egészségkárosodást szenvedtek.

A Union Carbide multinacionális cég 1969-ben építette fel bhopali üzemét, ahol a következő másfél évtizedben a Sevin néven ismert rovarirtó szer gyártása folyt. Az 1984 decemberében légkörbe szabaduló – súlyosan mérgező – metil-izocianát a vegyszer készítésének egy köztes állomásában keletkezett; ennek előállítását 1979-től végezték Bhopalban, és a gázt a kémiai reakciók közti fázisokban hatalmas – majdnem 60 000 literes –, félig földbe ásott tartályokban tárolták. Mivel a Sevin gyártásának szinte mindegyik szakaszában veszélyes anyagokkal dolgoztak, a Union Carbide üzemeinek rendkívül szigorú biztonsági előírások szerint kellett működnie, a bhopali létesítmény esetében ugyanakkor erről csak feltételes módban beszélhetünk. A cég ugyanis a létesítmény megnyitása után éppen azon a téren igyekezett spórolni, ahol a lelkiismeretesség a legfontosabb lett volna: a katasztrófát követő vizsgálat nem csak arra derített fényt, hogy a legfontosabb pozíciókban dolgozó munkások nem rendelkeztek kellő ismeretekkel a veszély felméréséhez, hanem arra is rámutattak, hogy a költségek csökkentése céljából a gyár karbantartását teljesen elhanyagolták. Csak hogy az olvasó számára néhány példát hozzunk: a bhopali üzemben a metil-izocianát-tartályok biztonsági riasztója már 1980-ban meghibásodott, a gáztisztító berendezések úgyszintén nem működtek, a súlyosan mérgező anyagokat nem az előírt hőmérsékleten tárolták – hiszen a hűtőberendezés üzemeltetése rengeteg energiába és pénzbe került volna –, és a csövek tisztításához szolgáló berendezések sem funkcionáltak rendesen. Gyakorlatilag már az is csodának számított, hogy a katasztrófa 1984-ig váratott magára.

Ez év december 3-án, röviddel éjfél után aztán a tragédia mégis bekövetkezett, miután az előző esti műszak alatt súlyos rendellenességek léptek fel a metil-izocianát gyártása közben. A probléma abból eredt, hogy a mérgező anyag tárolására szolgáló tartályok egyikébe – máig ismeretlen okból – víz szivárgott be, ami exoterm kémiai reakciót indított be, vagyis a hőmérséklet és a nyomás rohamosan emelkedni kezdett. A bhopali üzem működésének színvonalát jelzi, hogy a műszerek jelezték ugyan a problémát, a dolgozók azonban inkább gondoltak arra, hogy a kijelzők meghibásodtak, mintsem, hogy a probléma valós lehet, mire pedig rájöttek tévedésükre, már túl késő volt. December 3-án, éjfél után mintegy negyedórával a tartályok szétrobbantak, a levegőbe kerülő 42 tonnányi, súlyosan mérgező gáz pedig felhőként borította el Bhopalt.

Az éjszaka különösen hűvös és szélcsendes volt, a hideg levegő pedig a városra nyomta a kiszabadult metil-izocianátot, ami a gyárat körülvevő nyomornegyedekben pillanatokon belül elkezdte szedni áldozatait. A gyilkos köd gyorsan tódult előre az utcákon, és mintegy 2000 emberrel azonnal végzett, a túlélők pedig később arról számoltak be, hogy valami hirtelen marni kezdte a szemüket, elnehezítette a légzésüket, és hányingert keltett bennük. Ugyancsak a bhopali üzem gyakorlatára mutat rá az a tény is, hogy a környék lakosai közül sokan hallották a vészjelzést, de az annyira hozzátartozott már az életükhöz, hogy a riasztást alaptalannak vélték.

A tűzoltóság vízfüggönnyel igyekezett megakadályozni a mérges gáz terjedését, de erőfeszítéseik kudarcot vallottak, vagyis Bhopal városa kiszolgáltatottan várta az alattomos módon terjedő halált. A tünetek érzékelése után általános pánik tört ki: aznap éjjel a 900 000 lakosú város több mint 20 000 polgára kereste fel a kórházakat – ahol az orvosok egyébként szintén nem rendelkeztek megfelelő ismeretekkel a metil-izocianát-mérgezésről –, de végül tízszer ennyire nőtt azoknak a száma, akik maradandó egészségkárosodást szenvedtek. A 2000 halálos áldozat mellett sokan elveszítették a látásukat, termékenységüket, de a mérgezés a tüdő és a gyomor működését is tönkretette, illetve születési rendellenességeket és idegi problémákat is okozott. A több százezer emberi áldozat mellett az üzemi baleset Bhopal egész élővilágát tönkretette, a Union Carbide létesítménye pedig sok szempontból máig szennyezi a környezetet, hiszen a katasztrófa után bezárt gyárból napjainkban is észlelhető a mérges gázok szivárgása.

Egy ekkora katasztrófa kapcsán persze felmerül a felelősség kérdése, amit Bhopal esetében máig nem sikerült teljesen tisztázni. A Union Carbide vezetőit ugyan Indiába érkezésük után azonnal letartóztatták, a gyárban történt szabálytalanságok miatt azonban végül egyiküknek sem kellett börtönbe vonulnia. Az indiai kormány 3,3 milliárd dollárt követelt az amerikai vállalattól az üzem által okozott károk jóvátételére, melyet a Union Carbide később 470 millióig le tudott tornászni, 1989-ben pedig ki is fizetett.