Túszmentő akció az Entebbe repülőtéren

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egyszerű üzenettel jöttünk a Tanácshoz: [ti. az ENSZ Biztonsági Tanácsához] Büszkék vagyunk arra, amit tettünk, mert megmutattuk a világnak, hogy egy ilyen kis ország, mint Izrael, ilyen körülmények […] között is az emberi méltóságot, életet és szabadságot tekinti a legfőbb értéknek. Nem csak azért vagyunk büszkék, mert megmentettük több, mint száz ártatlan ember életét […] hanem azért is, mert cselekedetünk különös jelentőséggel bír az emberi szabadság ügyének szempontjából.”
(Chaim Herzog izraeli ENSZ-nagykövet)

1976. július 4-én szabadították ki az Izraeli Védelmi Erők kommandósai az ugandai főváros, Kampala repülőterén őrzött 102 túszt, akiket korábban palesztin és német terroristák ejtettek foglyul egy francia utasszállító repülőgép eltérítése során.

Az Entebbe repülőtéren lezajló túszmentő akció előzményei június 27-éig nyúltak vissza. Ezen a napon a Palesztin Népi Felszabadítási Front (PFLP) és a német Forradalmi Sejtek nevű szervezet két-két tagja Athénban feljutott az Air France 139-es – Tel-Avivból Párizsba tartó – járatára, és a görögországi felszállás után hatalmába kerítette a gépet. A terroristák először a líbiai Bengázi városába repültek az Airbus A300 típusú utasszállítóval, ahol feltöltötték üzemanyaggal a gépet, majd továbbindultak Uganda fővárosa, Kampala felé.

A közép-afrikai ország ebben az időszakban a hírhedt diktátor, Idi Amin Dada uralma alatt állt, aki az előző esztendőkben – például az 1972-es müncheni olimpián végrehajtott vérfürdő üdvözlésével, vagy Adolf Hitler méltatásával – számos tanújelét adta Izrael-ellenességének, tehát a gépeltérítők vélhetően egy előre kidolgozott terv szerint cselekedtek. E feltételezést erősíti, hogy Amin rendkívül szívélyes „vendéglátónak” bizonyult: miután az Air France járata június 28-án leszállt a kampalai repülőtéren, az ugandai diktátor a terroristák használatára bocsátotta az Entebbe terminálját, lehetővé tette, hogy újabb palesztin fegyveresek csatlakozzanak hozzájuk, sőt, katonaságot is kirendelt védelmükre.

A gépeltérítők a landolás után két csoportra osztották az Airbus utasait, és az izraeli állampolgárok, illetőleg a zsidó származásúak kivételével mindenkit szabadon bocsátottak. Végül a géppel érkező 246 fő közül 94-en maradtak túszként az Entebbe repülőtéren, akikhez Michael Bacos kapitány és a személyzet önként csatlakozott. A terroristák foglyaikért cserében 40 Izraelben és 13 más országban raboskodó palesztin PFLP-tag szabadon bocsátását követelték, július 1-jei határidővel; a rendelkezésre álló három napban Tel-Aviv – az egyiptomi elnök, Anvar Szadat közvetítésével – elsősorban Idi Amint próbálta lebeszélni a gépeltérítők támogatásáról, ám ezen erőfeszítéseket nem koronázta siker. Az izraeli kormány végül ki tudott eszközölni 72 óra haladékot a túszejtőknél, amit a vakmerő mentőakció megszervezésére használt fel.

Az Entebbe „ostroma” előtti napokban a Moszad ügynökei és az Izraeli Védelmi Erők igyekeztek a távolból a lehető legjobban feltérképezni a kampalai repülőteret: a szabadon engedett utasok beszámolói alapján nagyjából felmérték a terroristák létszámát és fegyverzetét, egy szerencsés véletlen folytán pedig a létesítmény tervrajzait is megszerezték egy izraeli vállalattól, mely évekkel korábban részt vett a beruházásban. A vezérkar a kapott információk alapján légi úton akarta végrehajtani a túszmentő akciót, mely során négy darab Lockheed C–130 Hercules típusú szállítógépet, két Boeing–707-est és egy százfős alakulatot szánt bevetésre.

A csapatnak, melyet Yekutiel Adam tábornok és – helyetteseként – Matan Vilnai irányított, négy feladatot kellett teljesítenie a földet érés után: biztosítani a terepet, kimenteni a túszokat, megsemmisíteni az ugandai légierő közelben állomásozó vadászgépeit, és a visszatérés előtt feltankolni a repülőket. Az üzemanyag-utánpótlás az odaúton is komoly fejtörést okozott a stratégák számára, ugyanis az útba eső afrikai államok többsége ellenséges viszonyban állt Izraellel. Ez alól egyedül Kenya jelentett kivételt, az ottani kormány azonban – joggal – tartott attól, hogy Uganda megtorolja majd a segítségnyújtást, így csak hosszas rábeszélésnek – a Block szállodalánc tulajdonosainak – engedve járult hozzá, hogy a négy Hercules Nairobiban tankoljon. A hűvös diplomáciai kapcsolatok egyébként a hadműveletben részt vevő pilótáktól is emberfeletti teljesítményt követeltek, ugyanis több ezer kilométert kellett úgy megtenniük, hogy rejtve maradjanak az egyiptomi, szudáni és szaúd-arábiai radarok elől. Erre csak extrém alacsony – kb. 30 méteres – repülési magasságon nyílt esély.

A túszmentő alakulat gépei július 3-án éjjel, nem sokkal éjfél előtt – egy brit utasszállító radarjelének álcája alatt – értek földet Kampala közelében. Az előzetes tervek szerint – Jonatan Netanjahu alezredes, a jelenlegi izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu bátyjának vezetésével – hamarosan egy 29 főből álló különítmény indult meg a túszok kiszabadítására, melyet az izraeliek Idi Amin konvojaként igyekeztek feltüntetni. A megtévesztés érdekében számos gépjárművet, köztük egy, a diktátoréval megegyező fekete Mercedest is Ugandába szállítottak, az álca azonban már az Entebbe bejáratánál lévő ellenőrzőpontnál lelepleződött, ugyanis Amin néhány nappal korábban egy fehér autóra váltott. Ennek következtében a rajtaütés terve meghiúsult, ám Netanjahu osztaga végül így is likvidálni tudta az épületben rejtőző nyolc terroristát, és sikeresen kiszabadította a benn őrzött túszokat.

Az akcióban körülbelül 40 ugandai katona halt meg, míg a civilek közül hárman vesztették életüket a terminálban vívott tűzharcok során. Izraeli oldalról egyetlen ember, az osztag parancsnoka esett el, miután egy orvlövész szíven lőtte őt a repülőtér irányítótornyából. A túszmentés – mely Idi Amin tizenegy MiG–17-es vadászgépének megsemmisítésével ért véget – mindössze 51 percig tartott. A kiszabadított utasokat először a kenyai fővárosba, Nairobiba vitték, majd az orvosi vizsgálatok után Tel-Avivba szállították őket.

A diktátor kegyetlen bosszút állt az Entebbe ostromáért: az egyik túszt, a 75 esztendős Dora Blochot, akit nem sokkal az izraeli támadás előtt szállítottak kórházba, ápolóival együtt meggyilkoltatta, az akcióban való kenyai közreműködést pedig a kelet-afrikai állam több száz Ugandában tartózkodó polgárának lemészárlásával torolta meg. Amin később az ENSZ-ben is megpróbálta elítéltetni a Mennydörgés-hadművelet fedőnevű akciót, mondván, Izrael ezzel megsértette országa szuverenitását, ám törekvésében csak a Szovjetunió és az arab államok támogatására számíthatott. A nyugati világ humanitárius cselekedetként, hőstettként könyvelte el az hadműveletet, mely precizitása miatt is helyet érdemel a modern kori hadtörténelemben.