Véget ér a szuezi válság

Szerző: Tarján M. Tamás

1957. április 24-én nyitották meg újra a szuezi válság után a Vörös-tengert és a Mediterráneumot összekötő 163 kilométer hosszú csatornát.

A zömmel francia tőkéből épült Szuezi-csatorna részvényesei 1882 óta az Egyiptomot is felügyeletük alatt tartó britek voltak, akik 1936-ban szerződésben biztosították maguknak a vízi útvonal feletti uralmat. 1951-ben aztán az egyiptomi kormányzat felmondta a tizenöt évvel azelőtti egyezményt, amit az angolok 1954-re kénytelenek voltak elfogadni, és kivonva csapataikat az 1936-os szerződéssel létrehozott csatornaövezetből. Egyiptom ekkor már köztársaság volt, miután 1952-ben a Mohamed Neguib és Gamal Abdul Nasszer vezetette forradalmárok megdöntötték Faruk király uralmát. Nasszer lett az ország elnöke, aki nagyarányú mezőgazdasági és ipari reformot hirdetett meg.

A hidegháborús viszonyok között a nyugati hatalmak fontosnak tartották, hogy Nasszer az ő segítségükkel valósítsa meg terveit, például a földművelésben új távlatokat nyitó asszuáni duzzasztógát megépítését, utóbbi az Egyesült Államok pénzbeli támogatásával induljon meg. Egyiptom azonban nem kívánt a nyugati hatalmak befolyási övezete lenni, így annak ellenére, hogy gazdasági önállóságát hajlandó volt feladni a gátépítés érdekében, másfelől keleti orientációjú politikát folytatott, fegyverüzletet bonyolított le Csehszlovákiával és 1956 során elismerte a kommunista Kínát (akkor a nyugati hatalmak még a tajvani kormányt tartották legitimnek).

Eisenhower elnöknek nem nyerte el a tetszését Nasszer  manőverezése, ezért 1956 júniusában visszavonta a gátépítésre adott kölcsönt, hogy így fokozza a nyugati nyomást az egyiptomi belpolitikában. A terv azonban fordítva sült el, az elnök ugyanis visszakozás helyett talált más módot a gát finanszírozására – a megfelelő mennyiségű tőke megszerzése érdekében 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását. Nasszer terve nyugaton megdöbbenést okozott és az arab világban is komoly következménnyel járt, mivel az egyiptomi példát látva megerősödtek az antikolonialista megmozdulások, aminek elsősorban az Algériát még mindig uraló Franciaország látta kárát.

Az arab állam az államosítást egyébként korrekt módon akarta végrehajtani, a részvényeseknek kártérítést ígért, semmilyen összeg nem lehetett azonban elég nagy ahhoz, hogy a brit és francia presztízs ne sérüljön a vitában. A két ország tehetetlenségéből egyetlen kiút a katonai megoldás volt, ám frontális támadást nem kockáztattak meg, hiszen az 1956 júniusában kirobbant poznani lengyel felkelés veszélyes módon megterhelte a nemzetközi kapcsolatokat, félő volt, hogy kirobban egy újabb általános háború.

Nagy-Britanniának és Franciaországnak tehát egy agent provocateurre volt szüksége, és ezt Izrael személyében találták meg. A három állam képviselői 1956. október 24-én titkos megállapodást kötöttek Sévres-ben, kidolgozva egy forgatókönyvet az izraeli támadásról, amihez a brit–francia szövetség a csatorna védelmének ürügyén csatlakozik majd (életben volt ugyanis egy egyezmény, aminek értelmében külső támadás esetén Egyiptomnak ki kellett ürítenie a csatornaövezetet). Az izraeli támadásért cserébe Guy Mollet francia kormányfő atomtechnológiát ajánlott a zsidó államnak, segítséget ígért neki a Negev-sivatagban tervezett nukleáris központ felépítésében, valamint uránt annak beindítására.

Izrael az egyezséghez híven október 29-én támadást indított Egyiptom ellen, megszállta a Sínai-félszigetet, két nappal később pedig a britek és a franciák is csatlakoztak, mert Nasszer – várható módon – nem volt hajlandó kiüríteni a csatornaövezetet. A Nílus mentén dél felé nyomuló, túlerőt képviselő koalíció minden bizonnyal sikeres háborút vívott volna, ám váratlanul közbeavatkozott számos nemzetközi szervezet és maga az Egyesült Államok is, melynek elnöke, Eisenhower elsősorban választási kampánya miatt nem támogatta a háborút.

Eisenhower elnök közbenjárására a briteknek nem sikerült hitelt szerezniük, ahogy olajat sem, a Szuezi-csatorna elzárása után pedig a közel-keleti szállítmányok sem érték el a szigetországot. Az olajembargó és a nemzetközi nyomás miatt a brit miniszterelnök, Sir Anthony Eden brit miniszterelnök anélkül, hogy szövetségeseit értesítette volna, 1956. november 6-án fegyverszüneti egyezményt kötött Nasszerral, ezzel véget ért a háború, mely hatalmas presztízsveszteséget hozott a két európai hatalomnak. Izrael jól járt, mert esélye nyílt arra, hogy atomhatalommá váljon, a katonai sikerekből pedig önbizalmat meríthetett. A katonai vereség ellenére Egyiptom is pozitív mérleggel zárhatta a háborút, hiszen az összecsapás erkölcsi győztese egyértelműen az arab állam volt, mely megtarthatta a Szuezi-csatornát, ráadásul Nasszer politikai jelentősége megnőtt az arab világban, a pánarab törekvések egyik élharcosává vált. Még a Szovjetunió is hasznot húzott az incidensből, annak ellenére, hogy olyan területet támadtak meg, ahová próbálta kiterjeszteni befolyását: a szuezi válság előtt kirobbant magyar forradalom leverésekor ugyanis sikerült elkerülnie a nemzetközi figyelmet.

A britek és franciák számára viszont minden a legrosszabbul alakult, december 22-ig evakuálták demoralizált csapataikat Egyiptomból, Eden és Mollet távozott posztjáról, a két gyarmattartónak ráadásul egy dekolonizációs forradalmi hullámmal (pl. az algériai háborúval) is szembe kellett néznie. 1957 márciusában Izrael is kivonta csapatait a Sínai-félszigetről, helyükre az ENSZ békefenntartó alakulata, a szuezi válság idején létrejövő UNEF érkezett meg. A konfliktus záróakkordjaként 1957. április 24-én nyitották meg újra az UNEF katonái által megtisztított Szuezi-csatornát, hogy aztán egy évtized múlva majd egy hasonló konfliktus zárja azt le, sokkal hosszabb időre.