A torinói futballcsapat repülőgép-szerencsétlensége

Szerző: Tarján M. Tamás

„A futball mindig tizenegy ember játéka lesz.”
(Valentino Mazzola torinói csapatkapitány)

1949. május 4-én szenvedett tragikus balesetet a Torino labdarúgócsapata, miután a játékosokat és a stábot szállító repülőgép a város közelében található superga-hegyi bazilikának ütközött. A katasztrófában a Fiat G.212-es összes utasa életét vesztette, az „Il Grande Torino” katasztrófája pedig nem csak az olasz nemzet, de a futball számára is pótolhatatlan veszteséget okozott.

Bár napjainkban már a Juventus csapata, az „Öreg Hölgy” számít az első számú torinói klubnak, a 20. század első felében egy másik alakulat, az FC Torino is meghatározó alakja volt az itáliai labdarúgásnak, sőt, az 1949-es tragédia előtt számos olyan rekordot állított fel, melyeket azóta sem sikerült túlszárnyalni. A „Bikák” csapata 9 évvel a városi riválist követően, 1906-ban született meg, két évtizeddel később pedig – éppen a Juventus ellen – már első bajnoki címét is megszerezte. A klub az 1942/43-as szezontól fogva lépett a káprázatos sikerek útjára, ezután ugyanis 1949-ig sorozatban ötször hódította el a scudettót – 1944-ben és 1945-ben a második világháború miatt nem avattak bajnokot –, mindeközben pedig a torinóiak adták az olasz válogatott gerincét; a Magyarország ellen 3:2-re megnyert 1947-es mérkőzésen például a kapuson kívül valamennyi játékos ebben a csapatban szerepelt.

Az egyesületet ugyanakkor nem csak azért hívják ma is „Il Grande Torinónak”, mert – többek között – a legtöbb lőtt és a legkevesebb kapott gól, a legtöbb szezonbeli győzelem, vagy a legnagyobb gólkülönbség rekordjával is büszkélkedhetett; talán ennél is fontosabb, hogy Valentino Mazzola és társai már tíz évvel a világbajnok brazil válogatott előtt a híres 4-2-4-es formációban játszottak, és stratégiájukkal inspiráló módon hatottak a hetvenes évek holland futballjára. A káprázatos sikereknek Erbstein Ernő személyében magyar kovácsa is volt, aki a második világháború előtt és 1946 után edzőként – majd 1948-tól Leslie Lievesley segítőjeként – dolgozott Torinóban. A csapat egyébként az 1948/49-es szezonban szintén káprázatos teljesítményt nyújtott, és három fordulóval a bajnokság vége előtt magabiztosan vezette a tabellát. Ekkor, 1949 tavaszán még senki sem sejtette, hogy később már csak a primavera csapat ünnepelheti – gyászolhatja – majd a „Bikák” sikerét.

1949. május 3-án a Torino együttese Lisszabonban vendégeskedett, ahol – Xico Ferreira távozása alkalmából – egy barátságos mérkőzést játszott a Benficával, majd másnap reggel a csapat egy Fiat G.212-es típusú repülőgéppel visszaindult Torinóba. Útközben a gép Barcelonában is leszállt, majd a délután során elérte Torino térségét, ahol a pilótákat viharos időjárás fogadta. A rendkívül rossz látási viszonyok és a rádióadás gyengesége miatt a repülőgép leszállás előtt arra kényszerült, hogy a város közelében alacsonyabbra ereszkedjen, ám a manőver közben a Fiat G.212-es a Superga-hegyen álló bazilikának ütközött.

A becsapódás során a repülőgép összes utasa életét vesztette: a fedélzeten tartózkodó 18 játékos, az edzők és a menedzserek – köztük Erbstein Ernő – halálával gyakorlatilag egy pillanat alatt megsemmisült a világ akkori talán legjobb futballcsapata. A katasztrófától csupán a sérülés miatt Torinóban maradó Sauro Tomá, az útlevélgondokkal küzdő Luigi Giuliano, illetve Kubala László menekült meg, akit a klub hosszú ideje próbált leszerződtetni, és a lisszaboni mérkőzésre is meghívott. Kubala végül fia betegsége miatt lemaradt a Portugáliába tartó repülőgépről, így megúszta a szerencsétlenséget és később a Barcelona ikonja lett.

A csapat tragédiáját Olaszország, és a futball világa mély megrendüléssel fogadta, a superga-hegyi katasztrófa pedig olyan csapás volt a torinói klub számára, amelyet sohasem tudott kiheverni. A szerencsétlenség ellenére a „Bikák” végül nem adták fel a bajnoki címért vívott harcot, igaz, a hátralévő mérkőzéseken csupán a primavera csapatot tudták szerepeltetni. Miután a fair play szellemében az ellenfelek szintén a korosztályos csapatot küldték pályára, a Torino fiataljai mindhárom alkalommal győzedelmeskedtek, és 1949-ben is megszerezték a scudettót. A káprázatos sikersorozatnak azonban ezután örökre vége szakadt: a csapat a következő évtizedekben csupán egyetlen bajnoki elsőséget és egy 1991-es UEFA-kupa ezüstérmet gyűjtött, napjainkban pedig az olasz másodosztályban küzd a feljutásért.