Világrekordot dönt a magyar infláció

Szerző: Tarján M. Tamás

1946. július 10-én döntött világrekordot a magyar infláció, ugyanis ezen a napon 348,46%-os pénzromlás következett be, vagyis az árak 11 óra alatt a duplájukra nőttek. A 2008-as zimbabwei válságig hazánk tartotta ezt a szomorú csúcsot, ezzel együtt az 1945–46 során zajló magyarországi hiperinfláció iskolapéldája lett a gazdasági összeomlásnak.

Az infláció fogalma mindenki előtt ismeretes – mint a pénz romlása – és általában azt a hétköznapok során többek között az árak emelkedésén tudjuk nyomon követni. A közgazdaság tudománya úgy közelíti meg ezt a kérdést, hogy a kiadott papír- és fémpénz névértékéről beszél, vagyis az állam, amely kibocsátja a fizetőeszközt, annak megfelelő fedezettel – arannyal, áruval, vagy mással – rendelkezik. Amennyiben ez nem így van, a kinyomtatott pénz értékét veszíti; ezt a problémát a történelem során a kormányok gyakran még több papírpénz kibocsátásával próbáltak meg orvosolni, ami csak súlyosbította a helyzetet, és a hiperinfláció – egy öngerjesztő folyamatként – működésbe lépett.

Így történt ez az első világháborút elveszítő Németországban is, ahol a versailles-i béke után – a jóvátétel kifizettetése érdekében – az antant szövetségesek megszállták a legnagyobb ipari központokat, amivel megbénították a termelést. A német kormány fedezetlen pénzkibocsátása aztán a válság csúcspontján havi 3,25 millió százalékos pénzromlást eredményezett. Bár a jelenséget sokan a 20. századhoz, elsősorban a két világháborúhoz és – napjainkban – a harmadik világhoz kötik, el kell mondani, hogy az már az ókori Római Birodalomban is ismert volt. A hiperinfláció orvossága minden alkalommal a költségvetés szigorú szabályozása, vagy a drasztikus állami beavatkozás – például Rómában az ármaximálás – lehetett, minden egyéb próbálkozás kudarcra volt ítélve.

A magyar hiperinfláció előzménye a második világháború pusztítása volt, mely az 1926-ban forgalomba helyezett új fizetőeszközt, a Horthy-rendszer stabil pengőjét már 1944 végén elindította a lejtőn – ekkor a magyar valuta az 1938-as érték huszonhatod részére csökkent – ezt azonban messze túlszárnyalta az 1945-ös esztendő, mely az előző évihez képest hatvanketted részre értékelte le a pengőt. A magas infláció közvetlenül az ország romos, kifosztott állapotára volt visszavezethető, az infrastruktúra és a gyárak megsemmisülése, a hazánkban zajló harcok nyomán a termelés visszaesett, és alacsony színvonalon állt; a gazdaságra ráadásul az 1945-ös esztendő után a moszkvai fegyverszüneti egyezményben megállapított jóvátétel újabb, már-már elviselhetetlen terheket rótt. Az áruhiány mellett Magyarországot pénzhiány is jellemezte, ami az Ideiglenes Kormányt a bankóprés beindítására ösztönözte, és ez nem maradt következmény nélkül.

A helyzetet súlyosbította, hogy míg a Dálnoki Miklós Béla, Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc vezette kormányok próbáltak körültekintően egyensúlyozni a pénztelenség és a gazdasági összeomlás között, addig a bankóprés használatára jogot szerző Vörös Hadsereg ellenőrizetlenül szórta ki az elértéktelenedő bankókat. A hiperinflációt előidéző jelenségek az 1946-os év nyarán tetőztek, amikor a pénzromlás mértéke is ijesztően megugrott. Ezt a korabeli árak is megmutatták: egy kiló kenyér például 1945 augusztusában 6 pengőbe került, ezzel szemben jövő év május elején már 8 millió, míg június végén már 5,85 milliárd(!) pengőt kellett érte kifizetni. Az infláció tetőpontja aztán az 1946-os év július hónapja lett, amikor egy hónap alatt 41 900 billiót romlott a pengő értéke, vagyis az árak átlagosan 15 óránként megduplázódtak.

A hiperinfláció korszaka Magyarországra az első világháború utáni idők nyomorát idézte fel, ami ismét a városi lakosságot érintette a legsúlyosabban: faluhelyen a parasztság a maga által megtermelt élelmiszer és iparcikkek – ruha, gyertya – révén kihúzta ezt a vészterhes időszakot, Budapest lakossága azonban korgó gyomorral fagyoskodott 1945/46 súlyos telén. Virágzott a cserekereskedelem, és ezzel párhuzamosan romlott a közbiztonság, a tolvajok azonban már nem különféle vagyontárgyakra, hanem gyakran egyszerű ruhákra specializálódtak. A folyamatosan értéktelenedő pénz használata érdekében a kormány 1945 során a pénzek felülcímkézésével kísérletezett, a romlás azonban gyorsabb volt annál, hogy ez a módszer sikeres legyen. 1945 őszén vagyondézsmát is kivetettek a forgalomban lévő pénz csökkentésére, de ez is csak a folyamat lassítására volt képes; 1946. január 1-től aztán bevezették az értékesebb adópengőt, hogy Magyarország értékálló párhuzamos valutával rendelkezzen, hamarosan azonban ez is követte a pengő példáját.

Jobb híján tehát az 1945–46 során mind nagyobb címletű pénzeket bocsátottak ki: a pengő után hamarosan jött a milpengő – azaz millió pengő – de miután ebből is kiadták az egymilliárdos címletet, be kellett vezetni a bilpengőt, ami a milliárd ezerszeresét jelentette. 1946 júniusában már a bilpengő is a százmilliós címletnél tartott, ami azóta is a világtörténelem legnagyobb címletű bankjegyének számít. Nagy Ferenc kormánya még tervezte a milliárd bilpengő kiadását – ez tíz a huszonegyediken pengőt jelent –, de az új pénznem, a forint bevezetése ezt már sikeresen megakadályozta.

A kormány végül – a Bethlen-féle konszolidációhoz hasonlóan – egy új valuta bevezetésével, és a költségvetés szigorú felügyeletével tudott úrrá lenni a hiperinfláción, amiben segítségére volt az újjáéledő magyar ipar termelésének növekedése is. 1946. augusztus 1-jén jelent meg a pénzpiacokon az új valuta, melynek átváltása során 400 000 kvadrillió – tíz a huszonkilencediken – pengőért adtak egyetlen 1 forintos pénzérmét. A Nagy-kormány pénzügyi reformja legyőzte a történelem addigi legnagyobb inflációját, melyet azóta csak a Robert Mugabe uralma alatt álló Zimbabwe dollárjának 2008-as mélyrepülése tudott csak felülmúlni.