Japán rajtaütés Pearl Harbornál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem hunyhatunk szemet afölött, hogy területeink és érdekeink komoly veszélyben vannak. Katonáinkba vetett bizalmunkkal – és népünk határtalan akaratával – elkerülhetetlenül győzelmet aratunk majd, amihez Isten segítségét kérjük. Kérem a kongresszust, hogy nyilvánítsa ki a hadiállapotot a Japán Birodalom és az Egyesült Államok között a december 7-i, vasárnapi, ki nem provokált és gyáva japán támadás miatt.”
(Franklin Delano Roosevelt)

1941. december 7-én hajtotta végre a Jamamoto Iszoroku és Nagumo Csúicsi vezette japán flotta híres Pearl Harbor elleni rajtaütését. A hadüzenet nélkül megindított, meglepetésszerű támadás az ázsiai nagyhatalom elsöprő győzelmét hozta, ugyanis az akcióban néhány óra alatt megsemmisült a csendes-óceáni amerikai haderő jelentős része.

Az Egyesült Államok és Japán szövetségesként harcolt az első világháborúban, és a későbbi időszakban is rendkívül aktív gazdasági kapcsolatot tartott fenn egymással, a két nagyhatalom viszonya azonban az 1930-as évek során mindinkább megromlott. Ennek oka a császárság távol-keleti terjeszkedési politikája volt, Japán ugyanis Mandzsúria 1931-es elfoglalásával, majd az 1937-ben, Kína ellen indított háborúval – az európai mellett – amerikai érdekeket is sértett. Francia Indokína 1940. évi megszállása aztán törésponthoz is vezetett a két ország között, az akciót ugyanis az Egyesült Államok kereskedelmi korlátozásokkal szankcionálta, 1941 júliusában pedig olajembargóval sújtotta Japánt. Ez a lépés Tokió figyelmét az áhított nyersanyagban bővelkedő délkelet-ázsiai szigetvilágra fordította, így aztán Roosevelt elnök – a békepárti közvélemény miatt – bármennyire is igyekezett kimaradni a háborúból, az embargó közvetetten mégiscsak hadiállapotot eredményezett. Japán ugyanis egy esetleges indonéz offenzívát nem mert végrehajtani az amerikai flottával a hátában, mely 1940 májusa óta Pearl Harbornál, a Hawaii-szigeteknél rendezte be csendes-óceáni főhadiszállását.

A császárság stratégái úgy találták, ezen hadművelet biztonsága érdekében előbb meg kell semmisíteniük a Husband Kimmel és Walter Short által irányított amerikai hajóhadat, amit egyetlen gyors akcióval kívántak kiiktatni. Megtévesztés céljából Japán a hadművelet előkészítése alatt is – gyakorlatilag egészen a Pearl Harbor elleni támadásig – tárgyaló viszonyban maradt Washingtonnal, ugyanakkor az Egyesült Államok számos figyelmeztető jelet kapott arra nézve, hogy Tokió egy katonai csapást készít elő: a hírszerzés november során olyan üzeneteket fejtett meg, melyek háborús szándékra utaltak, nem is beszélve arról, hogy a hadüzenet nélküli támadás – lásd az 1904-05. évi orosz–japán háborút – kifejezetten az ázsiai birodalom „specialitása” volt.

Az Egyesült Államok olyannyira gyanútlanul várta a december 7-i pusztítást, hogy később olyan találgatások is napvilágot láttak, miszerint Pearl Harbornál Roosevelt elnök szándékosan veszni hagyta a flottát, annak érdekében, hogy a közvéleményt a háborúra hangolhassa. Bár ez az elmélet több ponton is ellentmond az ésszerűségnek – hiszen a támadás önmagában is elegendő casus belli lehetett volna –, azt meg kell mondanunk, hogy az Oahu szigetén állomásozó amerikaiak szándékosan sem teremthettek volna kedvezőbb feltételeket a japánoknak. Túl azon, hogy a Jamamoto és Nagumo vezette flotta – 6 repülőgép-anyahajóval, számos hadihajóval, tengeralattjárókkal és 414 repülőgéppel – november 26-a óta zavartalanul és észrevétlenül haladhatott Pearl Harbor felé, a támaszpont – miután december 7-e vasárnapra esett – szintén teljesen készületlenül várta a pusztító repülőrajt. Ezek a hibák önmagukban is komoly súllyal estek latba, mindezt azonban betetőzte, hogy reggel 7 órakor a támaszponton észlelték ugyan a közeledő japán gépeket, a radartiszt azonban – jóhiszeműen – azokat egy általuk várt B–17-es köteléknek vélte. A támaszpont legénységének végül csalódnia kellett, ugyanis a 7:48-kor megjelenő 183 repülőgépen a felkelő nap szimbóluma díszlett.

Az Oahu szigete ellen végrehajtott támadást a Pearl Harbortól 440 kilométerre északra felszálló japán gépek két – egy 6 órakor és egy 7:15-kor indított – hullámban hajtották végre. Az akcióban részt vevő 354 repülő néhány órán belül elpusztított 4 csatahajót, 188 repülőgépet, valamint 5 másik hajót, ezzel egy időben pedig körülbelül ugyanennyi hadieszközben okozott súlyos károkat. A rajtaütés amerikai részről majdnem 2500 halálos áldozatot követelt, akik közül ezren az első hullám által felrobbantott USS Arizonán vesztették életüket. A Pearl Harbornál végrehajtott támadás elsöprő japán győzelmet eredményezett, hiszen ezen a napon a császári flotta mindössze 29 gépet és 4 törpe tengeralattjárót, illetve 65 embert veszített (1 fő fogságba esett). Bár a rajtaütés rendkívül súlyos veszteségekkel járt, az amerikaiak bizonyos szempontból mégis szerencsésnek mondhatták magukat, ugyanis a japánok „csak” a hajókat és a repülőket lőtték, az éppen nyílt vizeken tartózkodó repülőgép-anyahajókat és a kikötő infrastruktúráját – például a dokkot, vagy az üzemanyagtartályokat – megkímélték a pusztítástól.

Ez a látszólagos „hanyagság” abból eredt, hogy Nagumo Csúicsi eredetileg egy harmadik hullámmal is számolt, melynek feladata már a fent leírt objektumok megsemmisítése lett volna, a kockázati tényezők miatt azonban az admirális végül mégis lefújta az újabb támadást.Nagumo döntését elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy a japán veszteségeket nagyrészt a második raj szenvedte el, de a hadműveletek befejezését indokolta az üzemanyag megfogyatkozása, az amerikai hadihajók ismeretlen pozíciója és az is, hogy a bevetés már sötétedés után ért volna véget. Az admirális emellett úgy ítélte meg, hogy a csapás így is elég megrendítő volt, vagyis nem érdemes tovább kockáztatnia flottája épségét. Döntésének helyességét természetesen azóta is vitatják, hiszen, bár igaz, hogy az Egyesült Államok fél évre mozgásképtelenné vált a Csendes-óceánon, a támaszpont elpusztítása még ennél is nagyobb veszteség lett volna, ami – például Nimitz admirális szerint – akár hosszú évekkel kitolhatta volna a háború befejezését.

Pearl Harbor mindenesetre így is az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb vereségeként vonult be a történelembe, mely az addig békepárti közvéleményt egyszeriben a háború oldalára állította. A támadás másnapján, december 8-án a szenátus egyhangúlag, míg a képviselőház egy tartózkodás ellenében megszavazta a hadüzenetet, az amerikai nagyhatalom belépésével pedig a második világháború új szakaszába lépett.