A Délvidék visszafoglalása

Szerző: Tarján M. Tamás

„A 3. hadsereg Szabadkától nyugatra jól összefogott súllyal törje át az erődvonalakat, nyugatról kerítse be és semmisítse meg a jugoszláv erőket. A gyorsan mozgó csapatokkal lehetőleg a Ferenc-csatornától délre előretörni, mielőbb elérni a Duna vonalát és birtokba venni az átjárókat. A 11. dandár a hadsereg jobb szárnyán támad azzal a feladattal, hogy a baranyai háromszöget birtokba vegye. A bezdáni csatornatorkolat zsilipje gyorsan elfoglalandó; a vállalkozás esetleg még a hadsereg megindulása előtt végrehajtandó.”
(Részlet a Honvéd Vezérkar főnöke április 9-i hadműveleti intézkedéséből)

1941. április 11-én lépték át a Magyar Királyi Honvédség csapatai a volt magyar–jugoszláv határt, hogy fennhatóságuk alá vonják Bácskát, a Muraközt és a Baranya-háromszöget. Magyarország ezzel csatlakozott a felbomló délszláv állam ellen indított támadáshoz, ami az előzetes félelmekkel ellentétben még nem eredményezett brit hadüzenetet.

Az újabb – észak-erdélyi – revíziós sikerek és Ion Antonescu román diktátor hatalomra jutása miatt Magyarország az 1940-es esztendő során a náci Németország és szövetségeseinek erőteljes nyomása alá került, aminek eredményeként a Teleki Pál miniszterelnök által kigondolt fegyveres semlegesség politikája egyre kivitelezhetetlenebbnek tűnt. Ebben a helyzetben az egyetlen kiutat a Jugoszláviához való közeledés jelentette: jóllehet, a délszláv királyság is ezer szállal kapcsolódott a hitleri Németországhoz, mindeközben a britekkel is jó viszonyt ápolt, Budapesten pedig abban bíztak, hogy Belgrád segítségével megtarthatják a törékeny egyensúlyt a hadviselő felek között.

A Cvetkoviæ-kormány hasonló reményeket fűzött Magyarországhoz, ezért Csáky István és Alexander Cincar-Markoviæ külügyminiszterek 1940. december 12-én megkötötték a két ország „örök barátsági szerződését”, mely csupán a szívélyes gesztusok szintjére korlátozódott. Paradox módon ezt az egyezményt Hitler is támogatta, hiszen a jugoszláv–magyar közeledés hozzájárult a Balkán stabilizációjához, ami a Szovjetunió ellen tervezett német támadás sikerének legalapvetőbb feltétele volt.

Jugoszlávia eközben tovább közeledett a tengelyhatalmakhoz: Pál régensherceg ígéretének megfelelően 1941. március 26-án Belgrád is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, ám ezután nem várt fordulat következett be a királyság belpolitikájában. A következő napon a fővárosban Dusan Simoviæ vezetésével puccsot hajtottak végre a hatalmon lévő kormány ellen –  amelynek „németbarát” politikájával és a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozással nem értettek egyet, jóllehet a hatalomátvétel után jelezték, hogy tiszteletben tartják az egyezményt.

Mussolini 1940. évi görögországi hadjáratának kudarca önmagában is súlyos teher volt a tengelyhatalmak számára, a jugoszláviai események azonban már teljesen aláásták a Balkán-félsziget stabilitását. Hitler a Szovjetunióval kapcsolatos terveinek fényében nem engedhette meg magának, hogy az egész Balkán ellene forduljon, ezért elhalasztotta a Barbarossa-terv – május 15-ére előirányzott – megindítását. A diktátor március 27-én utasítást adott a Görögország megszállására kidolgozott Marita-terv kibővítésére, ezzel egy időben pedig komoly nyomást fejtett ki a közép-európai államokra annak érdekében, hogy csatlakozzanak a Jugoszlávia elleni hadműveletekhez.

Sztójay Döme berlini magyar követ már március 28-án megérkezett Budapestre Hitler üzenetével, aki nem pusztán átvonulási engedélyt kért a Wehrmacht számára, hanem Magyarországot is hadba lépésre szólította fel. Németország újabb revíziós sikerekkel, Bácska és a Bánát visszacsatolásával kecsegtette a magyar felet, a valódi tét azonban jóval nagyobb volt, hiszen hazánk fellépésével semlegességét tette kockára. Ezt Horthy és Teleki is tisztán látta, így Sztójayt azzal a válasszal küldték vissza Berlinbe, hogy a Wehrmacht erői átvonulhatnak majd Magyarországon, a részvétel kérdésében azonban a minisztertanács később dönt majd.

Az időhúzás ellenére a magyar kormány lehetetlen helyzetbe került, hiszen Hitler kikosarazásával a revíziós eredményeket tette volna kockára, a csatlakozással pedig elveszítette volna Nagy-Britannia jóindulatát. London Teleki tudtára adta, hogy „a Jugoszlávia elleni háború esetén Magyarország brit hadüzenettel számolhat”, s álláspontját a miniszterelnök alkudozási kísérletei ellenére is fenntartotta. Teleki Pál választásra kényszerült, ő pedig nem bírta el a felelősség súlyát, és 1941. április 3-án az öngyilkosságba menekült.

Teleki halála után Bárdossy László került a kormány élére, aki a támadás mellett foglalt állást. A tényleges döntést az államfő hozta meg 1941. április 1-jén a Legfelső Honvédelmi Tanács ülésén. A Magyar Királyi Honvédség április 3-án megkezdte a részleges mozgósítást. A Bárdossy-kormány sem törekedett azonban felesleges áldozatvállalásra, éppen ezért a vezérkar úgy próbálta időzíteni a magyar bevonulást, hogy a jugoszláv erőkkel már ne kelljen harcba bocsátkoznia, viszont érvényesíthesse revíziós igényeit szomszédjával szemben. A várakozásban az a taktikai szándék is szerepet játszott, hogy Jugoszlávia széthullása után Budapest az örök barátsági szerződést hatálytalannak nyilváníthatta, ez az álságos érvelés pedig korántsem volt egyedülálló.

A Magyar Királyi Honvédség április 12-ére időzítette az offenzíva megindítását, a jugoszláv légierő és a Magyarországra támadó határőr egységek ellen azonban már április 6-a után harcra kényszerült. Ezen a napon a Wehrmacht megindult Jugoszlávia ellen, április 10-én pedig az usztasák kikiáltották Horvátország függetlenségét. Ekkorra már teljesültek azok a feltételek, melyeket még Teleki Pál szabott meg a beavatkozással kapcsolatban, így a hadműveletek megindítását a tervezettnél egy nappal korábbra, április 11-ére helyezték. Ebben az is szerepet játszott, hogy április 10-én a Wehrmacht már Belgrádnál harcolt; Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke attól tartott, hogy a háború még a Magyar Királyi Honvédség beavatkozása előtt véget ér, a revíziós remények pedig szertefoszlanak.

Ennek eredményeként a magyar királyi 3. honvéd hadsereghadsereg – alárendeltségében a Miklós Béla vezette gyorshadtesttel – április 11-én átlépte a trianoni határt, és négy nap alatt végrehajtotta a Délvidék, a Baranya-háromszög és a Muravidék „felszabadítását”. Mivel Budapest sokáig halogatta a döntést, a 9 napra ütemezett mozgósítási terv már önmagában is teljesíthetetlen feladatot rótt a vezérkarra – jól mutatja ezt, hogy a meghatározott létszám 75%-át sikerült csak hadrendbe állítani –, Werth Henrik módosítása pedig még kevesebb időt hagyott a felkészülésre. A magyar erők természetesen így is többszörös túlerőben indultak meg a felbomlóban lévő jugoszláv haderő ellen, ráadásul a Wehrmacht előrenyomulása miatt a délvidéki ellenséges csapatok is visszavonultak a támadók elől.

A hadi helyzetet jól mutatja, hogy a 3. hadsereg már a kiürítés közben támadta meg a bácskai erődsávot, a következő napokban pedig elsősorban a partizán és csetnik milícia, illetve helyenként a szerb civil lakosság tanúsított ellenállást a Magyar Királyi Honvédség alakulataival szemben, melyek – a fent idézett hadműveleti terv szerint haladva – április 15-ig elérték a Duna déli szakaszát. A hadműveletek négy napja alatt a magyar hadsereg hivatalosan összesen 467 főt veszített halottakban és sebesültekben. Feladatának egyszerűségét jól mutatja, hogy a gyorshadtestet már április 15-én átcsoportosították a Délvidékről – Miklós Béla alakulatai később az eszéki híd biztosítását kapták feladatul –, április 21-én pedig megkezdődött a hadműveletekben részt vett csapatok nagy részének kivonása. A visszacsatolt területek 1941 őszéig maradtak katonai közigazgatás alatt.

Teleki Pál félelmei dacára a Jugoszlávia elleni fellépés még nem váltotta ki Nagy-Britannia hadüzenetét, bár ebben a miniszterelnök öngyilkossága is szerepet játszhatott. Magyarország továbbra is semleges maradt, igaz, a délszláv állam felosztásában játszott szerepe miatt ismét közelebb sodródott a tengelyhatalmak tömbjéhez.