A nankingi mészárlás kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

„Valószínűleg nincs olyan bűn a világon, amit ne követtek volna el ma ebben a városban.”
(Minnie Vautrin, szemtanú)

1937. december 13-án kezdődött a történelem egyik legkegyetlenebb mészárlása, melyet a Japán Császári Hadsereg hajtott végre Nanking bevétele után. A Kuomintang fővárosának meggyalázása becslések szerint 300 000 áldozatot követelt, a borzalmak pedig olyan szégyent hoztak a japán fegyverekre, amit a távol-keleti ország azóta sem bírt elfeledtetni.

Mandzsúria 1931. évi megszállása, számos zavargás és kisebb összeütközések után 1937 nyarán szabályos háború robbant ki a Kínai Köztársaság és az ázsiai kontinensen terjeszkedő Japán Birodalom között. A Peking közelében található Marco Polo-hídnál történt incidenst követően a japánok ostrom alá vették Sanghajt, ahol csak több hónapos elkeseredett küzdelem árán tudtak győzelmet aratni Csang Kaj-sek erői felett. Miután a nagyváros elesett, a Kuomintang fővezére megbizonyosodott róla, hogy Nanking sem tarthatja magát sokáig, ezért legjobb csapatait visszavonta a fővárosból, és Wuhanba hátrált. A milliós lélekszámú metropolis védelme így Tang Seng-cö tábornokra hárult, de az ő parancsnoksága alatt álló erők esélytelennek bizonyultak az Aszaka herceg és Macui Ivane által irányított császári hadsereg ellen.

December 7-én a két japán hadvezér elrendelte Nanking körülzárását, hat nappal később pedig az ostromgyűrűbe zárt város kapitulált a támadók előtt, akik 8 hadosztállyal özönlötték el az utcákat. A megszállók elől ekkorra már számos kínai polgár elmenekült, de ugyanígy cselekedtek a Nankingban nagy számban élő európai és amerikai üzletemberek, kereskedők is; a városban mindössze 27 külföldi maradt, akik közül 22-én – John Rabe vezetésével – biztonsági zónát hoztak létre a metropolis nyugati kerületeiben. Tekintve, hogy Rabe német állampolgár volt – vagyis a Japánnal jó viszonyt ápoló Harmadik Birodalomhoz tartozott –, a mintegy 4 négyzetkilométeres övezetet a megszállók is tiszteletben tartották, az ottmaradt külföldiek pedig nem csak hírt adtak a Nankingban kezdődő szörnyűségekről, de több ezer ember életét meg is mentették a következő hat hét során.

A város ostroma előtt elmenekülők okkal féltek a japánoktól, ugyanis az 1937. évi háborúskodás során a szigetország katonái szinte állati kegyetlenséggel vetették bele magukat a vérengzésbe, amit Sanghaj kitartó ellenállása még tovább fokozott. 1937. december 13-án, tehát éppen a nankingi mészárlás kezdetének napján jelent meg az a hírhedt cikk egy tokiói újságban, mely két japán harcos versengéséről szólt, akik – pusztán karddal – több mint 100 embert mészároltak le az addigi 4 hónap során. Ehhez hasonló példa pedig nem kevés akadt, ugyanis a Nanking felé vezető úton a Japán Császári Hadsereg katonái féktelenül garázdálkodhattak, egy Tokióból érkező direktíva pedig egyenesen arra utasította a hadvezéreket, hogy vegyék semmibe a genfi egyezményeket, magyarán a hadifoglyokkal és a civilekkel bánjanak kényük-kedvük szerint.

Ilyen előzmények után foglalták el a japánok Nankingot, ahonnan aznap a kínai katonaság és a lakosság egy része a Jangcén átúszva próbált elmenekülni, ám a megszállók egyszerűen belegéppuskázták őket a folyóba. A nap során aztán nem csak a folyóparton, de a többi városrészben is elszabadult a pokol: a japán katonák számos helyen sorokba és formációkba rendezték, majd halomra géppuskázták az embereket, lefejezték az elejtett foglyokat, nők és leányok ezreit erőszakolták meg, majd kifosztották, és felgyújtották a házakat és az üzleteket. A külföldi szemtanúk elborzadva tudósítottak a korábban soha nem látott őrületről, megdöbbenten számoltak be a hullahegyekről, a megszálló katonák szörnyű „szokásairól” és viselkedéséről; árulkodó, hogy Németországban Rabe jelentéseit szinte azonnal titkosították, a nankingi mészárlásról fennmaradt képek pedig 74 év távlatából is letaglózzák azokat, aki megnézik őket.

A történelem egyik legkegyetlenebb mészárlása hat hétig, 1938 februárjának elejéig tartott, és becslések szerint 200-300 000 áldozatot követelt. A vérengzés még Tokióban is botrányt okozott, ezért a vezérkar februárban úgy döntött, Macuit és Aszaka herceget visszahívja a kínai hadszíntérről. A tábornok egyébként 1938 során nem csak Kínát, de a hadsereget is otthagyta, későbbi életét pedig állandó bűntudattal és lelkiismeret-furdalással élte le, amit többek között egy, a mészárlás áldozatainak emlékére emeltetett szentéllyel is kifejezett. Macuit a második világháború után a Távol-keleti Katonai Bizottság perbe fogta, és mint a nankingi vérengzések fő felelősét – Aszaka a császári család tagjaként ugyanis mentességet nyert a vizsgálat alól – 1946 során kötél általi halálra is ítélte. A katonatisztet máig a mészárlások fő felelősének tartják, a teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a kegyetlenkedések első napjaiban Macuit tuberkulózissal kezelték, tehát nem volt hatással a városban zajló eseményekre; felelőssége természetesen vitán felül áll, az a vád viszont alaptalan, miszerint ő irányította volna a nankingiak felkoncolását.

Hasonlóan a történelem más szörnyűségeihez, a nankingi mészárlás ennyi év után sem vesztette el aktualitását, és máig számos vitát gerjeszt, elsősorban azért, mert erre az időszakra a kínaiak és a japánok máshogy akarnak emlékezni. A távol-keleti szocialista államban sok szempontból ma is az 1937–38 során elszenvedett borzalmak határozzák meg a Japánról alkotott képet, míg a szigetország rendre azzal a váddal illeti Pekinget, hogy lejáratja őt az akkor történt események elnagyolásával. Jóllehet, Tokió elismeri, hogy 1937 decemberében „történtek atrocitások” Nankingban, ugyanakkor sem az áldozatok számában, sem a háborús bűncselekményeket illetően nem fogadja el a kínai álláspontot. A bizonyítékok hitelességéről hasonlóan ádáz vita folyik, azt a tényt viszont semmilyen számadat nem fogja tudni megmásítani, hogy 1937. december 13-án szégyenletes események kezdődtek Nankingban.