A nürnbergi faji törvények születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„§2. (1) Birodalmi állampolgár csak német vagy rokon vérű személy lehet, aki viselkedésével bebizonyítja, hogy hajlandó és képes arra, hogy hűséges legyen a német néphez és birodalomhoz.” (Részlet az 1935. szeptember 15-i állampolgársági törvény szövegéből)

1935. szeptember 15-én, Nürnbergben láttak napvilágot azok a jogszabályok, melyek a náci Németországban törvényerőre emelték az ott élő zsidó kisebbség jogfosztottságát. Az azóta hírhedtté vált nürnbergi törvények megfosztották a – faji alapon meghatározott – zsidóságot állampolgársági jogaitól, egyúttal pedig drasztikus lépéseket tettek totális kirekesztésük érdekében.

Adolf Hitler már a landsbergi börtönben írt művében, a Mein Kampfban harcot hirdetett a zsidóság ellen, hatalomra jutása után pedig azonnal komoly erőket mozgósított az általa olyannyira gyűlölt kisebbség elnyomására. A náci kormányzat 1933 során kíméletlen antiszemita kampányt indított, mely során egyszerre vádolta a zsidókat a nyugati bankvilág és a kommunista Szovjetunió irányításával, ráadásul az első világháborúban elszenvedett vereséget és az igazságtalan versailles-i békét is az ő számlájukra írta. Röviden összefoglalva, Hitler a gazdasági válságtól szenvedő ország előtt a zsidóságot tette meg bűnbaknak, így aztán már a nürnbergi törvények előtt elterjedtek azok a figyelmeztető táblák, melyek az üzletek és vendéglátóhelyek előtt tudatták a belépővel, hogy ott csak „árja” – vagyis német – vendéget hajlandóak kiszolgálni, illetve, hogy zsidókat nem látnak szívesen. Az 1935. szeptember 15-én meghozott diszkriminatív törvények sok helyen már „csak” ezt a szomorú állapotot emelték törvényerőre, de az eljövendők ismeretében azt kell mondanunk, hogy a jogszabályok egyúttal megágyaztak a nácik sokkal szörnyűbb terveinek is.

Nürnberg, ez a szépséges bajorországi város, melyre az ott hozott törvények később gyászos bélyeget sütöttek, már a kezdetek óta a nácik egyik legkedveltebb gyűléshelye volt, ahol a hatalom megszerzése után egy – a Colosseumra emlékeztető – új pártközpont felépítését is tervbe vették. Hitler utasítására 1935 szeptemberében itt rendezték meg az NSDAP VII. kongresszusát, ennek keretein belül került aztán sor a hírhedt jogszabályok kihirdetésére. A törvénycsomag két részből állt, melynek egyike a német állampolgárság kérdését szabályozta, a másik pedig „a német vér és becsület tisztaságát” volt hivatott védeni. Mindkét törvény esetében Hitler zavaros fajelméleti nézetei domináltak, így például az új jogszabály szerint azok maradhattak a Német Birodalom teljes jogú honpolgárai, akik „német vagy rokon vérűeknek minősültek”, illetve megfeleltek azoknak az elvárásoknak, melyeket a diktatúra – például politikai nézeteik tekintetében – velük szemben támasztott.

A törvény értelmében tehát a zsidók nem minősültek többé német állampolgárnak, azonban azt, hogy ki tartozott ebbe a – jogfosztott – közösségbe, nem a vallási hovatartozás, hanem egy genealógiai – tehát faji – vizsgálat döntötte el. Ennek kritériumait az 1935. november 14-i kiegészítő rendelkezések tisztázták. A novemberben kiadott paragrafusokban a nácik különválasztották a „zsidó” és a „zsidó keverék” állampolgárok kategóriáját: utóbbiak megtarthatták állampolgárságukat, míg az előbbi csoportba soroltak – azok, akiknek legalább három nagyszülőjük zsidó volt, illetve akik ahhoz a felekezethez tartoztak; ezenkívül zsidó személlyel kötött házasság is jogfosztást eredményezett –, számos további szankcióval kellett szembenézzenek.

A „német vér tisztaságának védelméről” szóló törvény ugyanis döntő mértékben az előbbi jogszabályra támaszkodott, és az előbbi definíció alapján meghatározott zsidóságot igyekezett leválasztani a német társadalomról. 1935. szeptember 15-e után Németországban a nem-zsidóknak tilos volt zsidó férjet vagy feleséget választani, egyúttal pedig házasságon kívüli viszonyban sem élhettek egymással; az ilyen felek szexuális viszonyát mint „fajgyalázást” szigorúan megtorolták. Ezzel együtt a zsidók nem tarthattak 45 év alatti német cselédeket, nem használhatták a német jelképeket, és – a novemberi kiegészítés értelmében – 1935. december 31-én elvesztették állami hivatalaikat is.

A szeptemberben meghozott törvények tehát csak a kezdetét jelentették annak a szörnyű korszaknak, mely során a zsidó kisebbséget megfosztották életlehetőségeitől, majd pedig kiirtásra ítélték; 1943-ig a náci vezetés 13 alkalommal toldott kiegészítéseket a nürnbergi szégyenteljes törvényekhez, melyek következtében a zsidóság szó szerint pária sorba került. A kitaszítottságtól már csak egyetlen lépés vezetett a deportálási tervekig, hogy aztán a náci vezetők az 1942-es wannsee-i konferencián végül a „végső megoldás” – vagyis a fizikai megsemmisítés – borzalmai mellett tegyék le voksukat.

A nürnbergi törvények tehát nem csak azért voltak rettenetesek, mert súlyosan diszkriminálták az ország bizonyos polgárait, hanem azért is, mert a bennük rejlő szörnyű logika végül elvezetett a deportálás, majd a népirtás gondolatáig. Nürnberg szelleme ráadásul nem állt meg a növekvő birodalom határainál, ugyanis Hitler már az 1930-as években arra sarkallta a szövetséges és alárendelt államokat, hogy hasonló törvényeket léptessenek életbe. A német befolyás növekedése – különösen a második világháború évei alatt – egyet jelentett a nürnbergi törvények térhódításával, melyek így döntő szerepet játszottak a holokauszt borzalmaiban, több millió ember elpusztításában is. Nem véletlen, hogy a világháború után a náci háborús bűnösök perét éppen ebben a városban – az egyik legsúlyosabb bűntett színhelyén – bonyolították le.

A szörnyű következmények ismeretében talán meglepőnek hat, de a nürnbergi törvények a kihirdetés után nem keltettek komoly visszhangot; bár voltak, akik tiltakoztak ellene, a nagyhatalmak vezető politikusainak döntő többsége annyira le volt nyűgözve a hitleri Németország gazdasági növekedésétől és megerősödésétől, hogy a jogfosztó jogszabályoknak nem nyilvánítottak különösebb jelentőséget. Sajnos, a történelem később nem igazolta ezeket az optimista véleményeket.