IV. Károly második visszatérési kisérlete

„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; a mély háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mely Magyarország jövendő államformáját megállapítja.”
(IV. Károly 1918. november 13-án kelt eckertsaui nyilatkozata) 

1921. október 20-án tért vissza második alkalommal IV. Károly király (ur. 1916-1918) Magyarországra, azzal a céllal, hogy – ezúttal akár erővel is – visszaszerezze elveszített trónját. Az esemény a későbbiekben „második királypuccs” néven vonult be a történelembe, ez az elnevezés ugyanakkor – tévesen – arra utal, hogy Károly jogtalanul követelte vissza országát; mint látni fogjuk, a trón betöltésének kérdése ennél sokkal bonyolultabb volt.

1918 novemberére a világháborút elveszítő Osztrák–Magyar Monarchia de facto megszűnt létezni – hiszen tartományaiban szinte már mindenütt a nemzeti tanácsok birtokolták a tényleges hatalmat –, ezért IV. Károly november 11-én császári, november 13-án pedig – az eckertsaui nyilatkozatban – magyar királyi minőségében is visszavonult uralkodói jogainak gyakorlásától. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy Károly nem mondott le trónjáról, csupán eleve elfogadta azt az államformát, amit a szuverén utódállamok később kiválasztottak (Ausztria köztársaság lett, és maradt egészen 1938-ig).

Miután november 16-án Magyarországon kikiáltották a Károlyi-féle népköztársaságot, ez egyet jelentett az uralkodói státusz megszűnésével, ám az 1919-es év viharaiban úgy alakult, hogy sem Károlyi Mihályék, sem a Kun Béla vezette kommunisták nem tudták megtartani a hatalmat. 1919 augusztusában már egy ellenforradalmi kurzus vette át az irányítást, mely – miután eltörölte az 1918 novembere óta született forradalmi intézkedéseket – visszaállította a királyságot, 1920 márciusában pedig – Horthy Miklós személyében – kormányzót állított az ország élére. Ebben a szituációban Károly eckertsaui nyilatkozatát már többféle módon lehetett értelmezni, a trón betöltéséről folytatott vitában pedig komoly tábora volt azoknak, akik – például a revíziós remények okán – visszavárták a Habsburgokat Magyarország trónjára.

A Svájcban élő uralkodó maga is dédelgetett ilyen ambíciókat, 1921 márciusában pedig úgy látta, megfelelő az alkalom a visszatérésre, ezért váratlanul megjelent Szombathelyen, majd Budapestre utazott, hogy Horthyt lemondassa pozíciójából. A „húsvéti királypuccs” néven ismert próbálkozás végül megbukott a kormányzó ellenállásán, akit – kritikusai által gyakran emlegetett – esetleges hatalmi ambíciói mellett a kisantant erőteljes reakciója is arra a lépésre késztetett, hogy megtagadja az uralkodó parancsát. Károly ugyanis – és vele együtt a legitimisták nagy része – nem vette figyelembe, hogy a trianoni utódállamok benne mint a Monarchia utolsó uralkodójában komoly veszélyforrást láttak, miként azzal sem foglalkozott, hogy visszatérésének hírére Prága, Bukarest és Belgrád egyaránt heves tiltakozásba kezdett, sőt, mozgósítást rendelt el a magyar határon. A körülmények 1921 őszéig szemernyit sem változtak, ennek ellenére a Svájcba visszatért uralkodó úgy döntött, másodszor is megpróbálja visszaszerezni trónját, ezúttal azonban már Horthy ellenében tett erre kísérletet.

A „második királypuccs” 1921. október 20-án vette kezdetét, amikor IV. Károly és felesége, Zita királyné repülőgéppel megérkeztek a Kapuvár közelében fekvő Dénesfára, és a nyugat-magyarországi felkelés egyik vezetője, Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy csapatainak támogatásával megindultak Budapest felé. Bár a vonattal megtett út mindössze négy órát vett volna igénybe, a királyi pár végül három nap alatt jutott el a főváros előterébe, ugyanis szerelvényük szinte minden állomáson megállt, ahol fogadták a legitimista érzelmű lakosság köszöntését, nem utolsósorban pedig kiegészítették katonai kíséretüket.

Lehár Antal csatlakozása után IV. Károly serege már mintegy 6000 főre duzzadt, és egészen Budaörsig ellenállás nélkül nyomult előre. Október 23-án hajnalban aztán a nyugatról érkező erők szembekerültek a kormányzó csapatával, melynek nagy részét a Gömbös Gyula által előző nap toborzott egyetemisták és polgárok tették ki. A Nagy Pál vezette sereg hamarosan össze is csapott a királypárti alakulatokkal, ám a csata tragikomikus jelleget öltött, hiszen egyik oldal sem szánta el magát a vérontásra; az első halálos áldozatok láttán a király seregét vezető tisztek fel is hagytak az előrenyomulással, és úgy döntöttek, megvárják Károly további utasításait.

Az uralkodó, aki eközben Bicskén várakozott, meglepetéssel konstatálta a harcokról érkező híreket – arra számított ugyanis, hogy az erődemonstráció nyomán megkapja majd a város kulcsait –, tétovázása pedig elég időt adott Horthynak ahhoz, hogy hozzá hű egységeket vonjon össze Budapest környékén. A kormányzó határozott fellépését látva a király végül elrendelte a visszavonulást, ám a fölénybe kerülő ellenséges csapatok könnyűszerrel bekerítették Károly seregeit. Az uralkodót a sikertelenül végződő hatalomátvételi kísérlet után őrizetbe vették, és előbb a tihanyi apátságban tartották házi őrizetben, majd – brit segítséggel – Madeira szigetére internálták, ahol fél év múlva, 1922 áprilisában befejezte földi pályafutását. A második „királypuccs” kudarca gyakorlatilag megpecsételte a Habsburg-ház sorsát, az országgyűlés ugyanis Károly újabb kísérletének megelőzése érdekében „betömte a jogi hézagot”, és az 1921/XLVII. törvénycikkel – a történelem során harmadszor, ezúttal, egyelőre véglegesen – detronizálta a dinasztiát.