Törvény a szesztilalomról

Szerző: Tarján M. Tamás

„A szesztilalom kizárólag csak gondot okozott.”
(Al Capone)

1919. október 28-án fogadta el az Egyesült Államok szenátusa az úgynevezett Volstead-törvényt, mely konkretizálta az 1919 januárjában elfogadott 18. alkotmánykiegészítésben szereplő, szeszes italokra vonatkozó korlátozást. Az új jogszabály valamennyi – 0,5%-nál magasabb alkoholtartalommal bíró – ital gyártását, kereskedelmét és fogyasztását betiltotta, ezzel Amerikában megkezdődött a szesztilalom 13 éves időszaka, mely a reményekkel ellentétben nem jobb erkölcsöt, hanem virágzó szervezett bűnözést hozott.

Bár a fenti intézkedés nem számít speciálisan amerikai jelenségnek – háborús helyzetben, vagy erkölcsi okokból azt számos más helyen is bevezették, Magyarországon például a tanácsköztársaság alatt volt szesztilalom –, a kifejezés hallatán valószínűleg mindenkinek az Egyesült Államok jut eszébe, hiszen az alkohol elleni küzdelem hívei a tengerentúlon mutatkoztak a legkitartóbbnak. A szeszes italokról szóló társadalmi vita az Újvilágban már az első kolóniák alapítása után megkezdődött, a mozgalomnak azonban Benjamin Rush 1784-es műve adott igazi lendületet, mely az alkoholfogyasztást mint betegséget aposztrofálta.

A függetlenedő Amerikában a 18. század utolsó éveiben jelentek meg az első józanságot propagáló társaságok, a következő évszázad második felében pedig mind több államban alakultak olyan egyesületek – például az 1869-ben létrehozott Szesztilalom Pártja, vagy a Nők Keresztény Absztinencia Egyesülete –, melyek az alkoholos italok betiltását követelték. Az asszonyok – érthető okokból – ezen szervezetekben mindvégig komoly befolyással bírtak, nem véletlen, hogy a szeszes italok ellen és a nők emancipációja érdekében vívott küzdelem szoros kölcsönhatásban állt egymással, illetve sok esetben a két törekvés össze is fonódott.

Az első szövetségi állam, mely törvényben mondott nemet az alkoholfogyasztásra, Kansas volt, ahol a tiltó rendelkezés 1881-ben lépett életbe; mindazonáltal a századforduló táján a szeszes italok ellenzői már jóval többet, az egész Egyesült Államokra egységesen vonatkozó alkotmányos szabályozást követeltek. Az absztinencia híveinek sok szempontból „kapóra jött” az első világháború, ugyanis az élelmiszerellátás biztosítására hamarosan rendkívüli szesztilalom lépett életbe – az éhínség elkerülése érdekében ugyanis több gabonára volt szükség –, másrészt pedig az 1917 során hadba lépő ország szeszkészítői javarészt német származásúak voltak, akik az ellenséges közhangulatban nem számíthattak sok szimpátiára. Ezen körülményekkel összefüggésben 1917 decemberében megszületett az alkotmány 18. kiegészítése, 1919 januárjában pedig az államok kétharmada el is fogadta azt, tehát az Egyesült Államokban azontúl illegálisnak minősült a „részegítő szeszes italok” forgalmazása.

A jogszabály megalkotói természetesen nem véletlenül fogalmaztak homályosan, hiszen így nagyobb támogatottságot tudtak biztosítani a „szárazak” ügyének. A kétértelmű szavak nyomán a képviselők egy része az alkotmánykiegészítést csupán korlátozásként, tehát a magas alkoholtartalmú italok – például az égetett szeszek – betiltásaként értelmezte, a mérsékelteknek azonban csalódniuk kellett, Andrew Volstead ugyanis 1919 őszén törvényjavaslatot terjesztett be az összes – 0,5%-nál magasabb alkoholtartalmú – szeszes ital betiltásáról. A jogszabály a kongresszus és a szenátus pozitív döntését követően – Wilson elnök vétója ellenére – 1919. október 28-án hatályba is lépett.

A törvény értelmében 1920 januárjától az Egyesült Államokban tilossá vált a fent definiált „részegítő italok” termelése, forgalmazása, vásárlása és fogyasztása is. Alkoholt csupán tudományos vagy ipari, illetve gyógyászati célból lehetett előállítani, árusítását pedig – elvileg – szigorúan ellenőrizték. Az absztinencia támogatói ugyanakkor győzelmük után mégis „előre ittak a medve bőrére”, mivel később kiderült, hogy a szesztilalom bevezetésével nem a közerkölcsök javulását, hanem éppen annak ellenkezőjét idézték elő.

Mi lehetett a kudarc oka? Nos, először is, a jogszabály eleve betartathatatlan volt – mindent elárul a korabeli viszonyokról, hogy a Fehér Ház bárszekrényei is roskadoztak az importált italoktól –, ugyanis az esetleges törvénysértéseket országszerte alig 1000 szövetségi ügynök felügyelte, másodsorban pedig a tiltással a hatóságok hatalmas piacot teremtettek az alvilág számára. A nagyobb városokban hónapokon belül ezrével nyíltak meg az illegális kocsmák, ahol a szeszes italok forgalmazását a helyi gengszterbandák vették kezükbe, melyek a tilalom alatt hihetetlen mennyiségű tőkét halmoztak fel.

A New York-i Charles Luciano, az omahai illetőségű Tom Dennison, vagy Chicago rettegett bandavezére, Al Capone számára egyaránt az alkohol teremtette meg a felemelkedés lehetőségét, a piacok felosztása után pedig megkezdődtek a véres leszámolások – ilyen volt például az 1929-es Valentin-napi mészárlás –, melyek hamarosan a városok utcáin vívott szabályos háborúkká fajultak. A maffiózók szorításában vergődő nagyvárosokban szinte elképzelhetetlen méreteket öltött a korrupció, megszűnt a közbiztonság, ráadásul a bűnözők pedig gyakran még a törvény embereit is sakkban tartották.

A szesztilalomról alkotott jogszabály emellett rövid időn belül értelmét is vesztette, hiszen a speakeasyk – az illegális kocsmák – alsóbb társadalmi rétegekből toborzott közönsége mellett a tehetősebbek is módot találtak a törvény kijátszására. A fogadásokon, előkelő rendezvényeken hamarosan megjelentek az – alkohol elrejtésére szolgáló –koktélok, melyek aztán később is a felsőbb rétegek italkultúrájának szerves részét képezték. Az Egyesült Államok kormánya a nyilvánvaló negatív következmények ellenére 13 éven keresztül vívott szélmalomharcot az alkoholfogyasztás ellen, mígnem 1933-ban, a Cullen-Harrison-törvénnyel elismerte vereségét, és enyhítette az 1919-ben hozott jogszabályt.

Az új rendelkezés már 3,2%-ban határozta meg a forgalmazható szeszes italok alkoholtartalmát, vagyis a törvény a sörök mellett a „gyengített” borok fogyasztását is lehetővé tette. Érthető módon ez a módosítás inkább a sörbarátoknak kedvezett, a törvény tehát az Egyesült Államok italkultúrájára is komoly – máig érezhető – hatást gyakorolt.

A Cullen-Harrison-törvény egyébként nem jelentette a szesztilalom általános feloldását, ugyanis egyes államok még hosszú éveken át fenntartották az 1919-ben hozott jogszabályt; Mississippi polgárainak például egészen 1966-ig kellett várniuk arra, hogy végre legálisan koccinthassanak egymás egészségére.