Tisza István meggyilkolása

Szerző: Tarján M. Tamás

„…ennek így kellett lennie.”
(Tisza István állítólagos utolsó szavai)

1918. október 31-én gyilkolták meg Hermina úti villájában gróf Tisza István egykori miniszterelnököt, akit két kormányfői ciklusa (1903-1905, illetve 1913-1917) alatt markáns konzervatív politika és az ellenzéki obstrukció elleni kíméletlen fellépés jellemzett. Miután az első világégés kirobbanásakor – kezdeti ellenállása után – Tisza a háború mellett foglalt állást, a küzdelem elhúzódása nyomán elégedetlenné váló tömegek szemében ő lett a véres küzdelem szimbóluma, ezzel együtt pedig az ország nyomorúságának felelőse is. A politikus elleni negyedik, végzetes merénylet résztvevőit aztán ez az érzés ösztönözte az október 31-i gyilkosság végrehajtására.

Tisza István 1913 júniusában, egy évvel a végzetes szarajevói pisztolylövések előtt alakította meg második kabinetjét, melynek intézkedései sok szempontból már a közelgő világégésre készítették fel az országot. Tisza, aki a Nemzeti Munkapárt „szürke eminenciásaként” 1912-ben – házelnöki tisztségét kihasználva – keresztülvitte a híres véderőtörvény elfogadását, kormányalakítása után konzervatív intézkedéseivel igyekezett rendet és stabilitást teremteni az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felében. Miközben a birodalom – más államokhoz hasonlóan – erőteljes fegyverkezési programot hajtott végre, Tisza „hagyományos” eszközeivel, többek között a szigorú sajtótörvénnyel, a gyülekezési és egyesülési jog korlátozásával próbálta felépíteni azt a szilárd hátországot, amire a feszült nemzetközi helyzetben a Monarchiának szüksége volt. A fegyveres konfliktus aztán 1914. június 28-án, a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett merénylettel váratlanul karnyújtásnyira került, Tisza pedig, akit – a trianoni utódállamok erőteljes kampánya nyomán – később egész Európa a háború egyik fő felelőseként értékelt, a következő két hétben mindent megtett annak érdekében, hogy az összecsapást megakadályozza.

A szarajevói merénylet után nem csak a terrorcselekmény szerb hátterére derült hamar fény, hanem azzal együtt világossá vált, hogy amennyiben Bécs erőszakhoz folyamodik, – a balkáni állam elleni hadüzenettel – valószínűleg világméretű konfliktust robbant ki. Tisza, aki a Monarchián belül elsődlegesen mindig a magyar érdekeket tartotta szem előtt, június 28-a után – egyedüli prominens politikusként – a fegyveres megoldás ellen foglalt állást, mivel úgy látta, hazánk azzal semmit nem nyerhet; egy esetleges vereség vélhetően az integer Magyarország felbomlásával, a győzelem pedig új hódításokkal, tehát a Monarchiában elfoglalt előnyös pozíció elvesztésével járt volna együtt.

A magyar miniszterelnök emellett az összbirodalmi érdekek szempontjából is elhibázott lépésnek tartotta a hadüzenetet, ugyanis úgy gondolta, a dualista állam nem készült fel eléggé ahhoz, hogy akár a szerbek, akár az antant nagyhatalmak ellen gyors és eredményes háborút vívhasson, emellett pedig – mint kiderült, nem alaptalanul – kételkedett a négyes szövetség másik két tagjának, Olaszországnak és Romániának a hűségében is. Ezen okokból eredően a július 7-i minisztertanácson Tisza István – a résztvevők közül egyedül – a fegyveres megoldás ellen szólalt fel, és ahelyett egy szigorú, ámde teljesíthető feltételeket tartalmazó jegyzék küldését javasolta a szerb fél számára; egy héttel később aztán ő is feladta különvéleményét, és csatlakozott a háború támogatóihoz.

A magyar miniszterelnök végül is engedett II. Vilmos német császár (ur. 1888-1918) és Ferenc József (ur. 1867-1916) nyomásának, vagyis elhitte, hogy a fentebb felsorolt hátrányok kiegyenlítésére elegendő lesz Németország végtelennek tűnő katonai és anyagi potenciálja – más választása nem is nagyon volt, hiszen Berlin támogatásának elvesztésétől éppen annyira rettegett, mint a világháborús konfliktustól. Tisza István július 14-én így áldását adta a fegyveres megoldásra, és attól a naptól kezdve minden energiáját a háborús győzelem szolgálatába állította; részt vett például a Szerbiának küldött ultimátum megalkotásában is.

A miniszterelnök erőfeszítései nyomán hamarosan a háború egyik megtestesítője lett – amit kezdetben a magyar közvélemény is támogatott! –, ez azonban messze nem jelentette azt, hogy az eseményeket befolyásolhatta volna: miután a Monarchia hadügye és külügye – a kiegyezésben foglaltak szerint – közös volt, a fontos döntések kikerültek Tisza kezéből, a Conrad von Hötzendorf vezette vezérkar pedig nem tekintette partnerének a magyar kormányfőt. A gróf helyzete aztán a 68 évig uralkodó Ferenc József 1916-ban bekövetkező halálával még inkább megromlott, ugyanis az óvatos reformokra hajló IV. Károly (ur. 1916-1918) nem rokonszenvezett a közismerten konzervatív miniszterelnökkel. Károly és Tisza felfogása gyökeresen különbözött egymástól, ez a konfliktushelyzet pedig fél éven belül menthetetlenül szakításhoz vezetett.

Tisza István ugyan 1917. május 23-án távozott pozíciójából, a hatalommal együtt azonban tekintélyét nem veszítette el: a volt miniszterelnök a következő másfél évben is a Monarchia „erős embere” maradt, amit például 1918. október 17-én elmondott híres országgyűlési beszédének – melyben kijelentette, hogy „ezt a háborút elvesztettük” – hatása is megmutatott. Tisza ugyanakkor a magyar belpolitikai helyzetet már nem látta át ennyire jól, ugyanis jelentősen alulértékelte az október 28-án kirobbanó őszirózsás forradalmat előkészítő társadalmi és politikai erőket, és kemény fellépést sürgetett velük szemben. Amellett, hogy az egykori miniszterelnök 1918 őszére az összeomló dualista rendszer és a rengeteg szenvedést okozó háború legfőbb jelképévé – és ezzel együtt bűnbakjává – vált, ellenséges megnyilatkozásaival még inkább maga ellen hangolta a tömeget, mely az október 28-án kezdődő tüntetéseken gyakorta már halálát követelte.

Tisza minden fenyegetés és jószándékú tanács ellenére a forradalom napjaiban is Budapesten maradt, bátor viselkedéséért azonban később az életével fizetett. Az uralkodó közhangulat nyomán október 31-én fegyveresek – valószínűleg hazatért frontkatonák – egy csoportja végül elszánta magát a gyilkosság végrehajtására, és a délután során Tisza Hermina úti villájához hajtott. A politikust, aki ellen korábban háromszor is sikertelen merényletet hajtottak végre, 5 óra tájban, egy máig azonosítatlan férfi fegyveréből – felesége és unokahúga előtt – érték a végzetes lövések. Tisza Istvánnak, a vértelen forradalom egyetlen áldozatának halála sok szempontból aztán szimbolikusnak bizonyult, hiszen mindaz, amit személye a tömegek számára megtestesített, az elkövetkező napokban hozzá hasonlóan sírba szállt.