A Bánáti Köztársaság kikiáltása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Életem legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falvakban, parasztok közt töltöttem.”
(Bartók Béla, a Bánát egyik leghíresebb szülötte)

1918. november 1-jén kiáltotta ki Róth Ottó német származású polgári radikális politikus a független Bánáti Köztársaságot, mely utóbb mindössze 24 napig gazdagította Európa országainak a sorát. Az államocska alapítója az etnikai szempontból ugyancsak sokszínű térséget egy – svájci mintára – kantonrendszerbe szervezett köztársasággal akarta megőrizni Magyarország számára, törekvése azonban a szerbek és románok által támogatott antant-csapatok bevonulása nyomán rövid időn belül elbukott.

A Bánság – vagy Bánát –, melynek területét csak az 1718-as pozsareváci béke szabadította fel az oszmán uralom alól, a Duna, Tisza, Maros folyók és az erdélyi hegyek által körbezárt tájegységet foglalja magában. A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánát a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozó magyarság már a török korban is jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. A 18. századi Habsburg katonai közigazgatás aztán nagyarányú sváb betelepítés hajtott végre, az első világháború kirobbanásáig pedig szlovákok, illetve – nagyrészt a rohamosan fejlődő Temesváron letelepedő – zsidók érkezése varázsolta még tarkábbá a Bánságot.

A tájegység tehát ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok közt várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antant-szövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében Erdély, a Felvidék és a Száva felől is betörtek Magyarországra. A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a zűrzavaros időszakban azonban az integer Magyarországhoz lojális etnikai kisebbségek – a magyarokon kívül elsősorban a németek, kisebb mértékben a bunyevácok – is tettek még egy utolsó kísérletet arra, hogy a tájegységet megmentsék a széthullani látszó állam számára.

A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-i megalakítása után Temesváron – magát elnöknek nyilvánítva – kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására kvázi-miniszternek nevezte ki Bartha Albertet. Az új országocska vezetői – a Károlyi-kormány pacifista politikájának következtében is – a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal a taktikával kísérleteztek, amit később – többek között – a Vendvidéken és Kalotaszegen születő köztársaságok alapítói is megpróbáltak sikerre vinni: a hungarus tudatú etnikumok támogatásával, egy széles körű autonómiát biztosító rendszerrel akarták meggyőzni a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói.

Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat. Miután pedig a Bánságban a szerbek és románok komoly többséget képviseltek, Róthék kísérlete már az első napokban sem sok eséllyel kecsegtetett.

A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antant-csapatokkal, melyek november 7-én lépték át a határt. Róthék helyzetét jól mutatja, hogy miközben a vidéki szerb és román lakosság lelkesen támogatta a francia hadosztályokat, a köztársaság – tömegbázisát tekintve – tulajdon fővárosában, Temesváron is alulmaradt a megalakuló Szerb Nemzeti Tanáccsal szemben.

Károlyi Mihály megbízásából Jászi Oszkár még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy lebeszélje a szerbeket az antant erőkkel való együttműködésről, útja azonban nem járt eredménnyel, a franciák pedig november 19-éig – Temesvárral együtt – a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták. Róth és az államocska „kormánya” Budapesten talált menedéket, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését.

Bár Róth Ottóék kísérletének bukásával Magyarország elvesztette a lehetőségét arra, hogy a Bánság sorsába beleszóljon, a területért folytatott – szerbek és románok közötti – rivalizálás még hosszú ideig folytatódott. A sokáig háborúval fenyegető konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben hazánk csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg.