A caporettói áttörés

Szerző: Tarján M. Tamás

„…hajnali három órakor gázalarmot jeleztek. Fél négy táján pokoli dübörgés támadt. A mögöttünk lévő hegyek sötétlő lejtői, mint megannyi vésztűz, ezer és ezer ágyú torkából csapott ki egyszerre a láng. A robbanások borzasztó erővel reszkettették meg a levegőt. A hegyi ütegek éles csaholását elnyelte a nehéz mozsarak vontatott bömbölése. A 30 és feles lövedékek félelmetes vonítással húztak el a fejünk felett. Az alattunk elterülő olasz völgyekre nehéz gáz- és füstfelhő telepedett, amely összefolyt a nedves októberi éjszaka ködével…”
(Migend Dezső)

1917. október 24-én hajnalban, Otto von Below tábornok vezetésével indult meg az osztrák–magyar és német erők közös caporettói offenzívája, mely néhány órán belül áttörést eredményezett, és a frontvonalat később egészen a Piave folyóig tolta előre. A váratlan támadás az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legsikeresebb világháborús hadműveletének bizonyult, mely kis híján teljesen megsemmisítette Luigi Cadorna hadseregét; Olaszország csupán az antant hatalmak támogatásának köszönhette, hogy az offenzíva után idővel rendezni tudta sorait.

Bár Olaszország az első világháború kirobbanásakor még a hármas szövetség tagja volt, az antant hatalmak diplomatái ügyesen ki tudták használni a Monarchiával szemben fennálló – tiroli és krajnai – területi igényeit, és ígéreteikkel a maguk oldalára állították III. Viktor Emánuel (ur. 1900-1946) királyságát. Az olasz erők 1915 nyarán Luigi Cadorna vezetésével támadásba is lendültek az osztrák határszakaszon, ám döntő fölényük ellenére offenzívájuk már az Isonzó folyó környékén elakadt Svetozar Boroevics csapataival szemben. Bár az elkövetkező két és fél évben a felek ezen a frontszakaszon összesen 11 ütközetet vívtak, a vonalak alapvetően megmerevedtek, és Cadorna erői hatalmas veszteségek árán sem jutottak előrébb néhány kilométernél.

1917 során ráadásul Olaszország számára kedvezőtlen események következtek, hiszen Románia kapitulációja és a Kerenszkij-offenzíva összeomlása nyomán a központi hatalmak komoly erőket tudtak felszabadítani a keleti fronton. Az antant szorításának enyhülése nyomán Bécsben lehetőség nyílt egy itáliai offenzíva tervének kidolgozására, melyet Arthur Arz von Straussenburg, a Monarchia új vezérkari főnöke egy addig „háborítatlan” helyszínen, Caporettónál akart megindítani; ezt a szakaszt ugyanis Cadorna erői kevésbé védték, ráadásul az említett völgy elfoglalása esetén az osztrák–magyar csapatok könnyen kijuthattak volna a Pó síkságára.

Az offenzíva sikerét ugyanakkor a Monarchia erői önmagukban nem tudták garantálni, ezért 1917 nyarán Straussenburg – IV. Károly (ur. 1916-1918) ellenkezését leküzdve – tárgyalásokat kezdeményezett a német vezérkarral, Hindenburg és Ludendorff tábornokok pedig 7 hadosztályt biztosítottak az osztrák–magyar vállalkozáshoz. Az Otto von Below alá rendelt haderő és az ahhoz tartozó tüzérség átcsoportosítását Berlin három nappal a 11. isonzói csata után, szeptember 15-én kezdte meg, a felvonulás azonban egy hónapig is eltartott, mivel a csapatokat általában éjszaka, illetve nagy kerülőkkel irányították az olasz frontra. Ez azzal magyarázható, hogy a központi hatalmak stratégái a lehető legtovább el akarták kerülni, hogy Cadorna gyanút fogjon, miután pedig a készülődő offenzíva tényét már nem tudták elrejteni, más módon is igyekeztek rászedni az olasz fővezért.

Below a siker érdekében osztrák–magyar egyenruhába bújtatta az Isonzóhoz vezényelt katonáit, és szinte az utolsó pillanatig halogatta elhelyezésüket, közben pedig számos látványos utazást tett Dél-Tirolba, hogy Cadornával elhitesse, az offenzívára azon a frontszakaszon kell majd számítania. Az olasz vezérkari főnököt láthatóan sikerült megtévesztenie, ugyanis a tábornok a támadás előtti hetekben több hadosztályt is átcsoportosított; október 24-én aztán kellemetlen meglepetés érte Cadornát, mely egyúttal az olasz erők addigi eredményeit is megsemmisítette.

Bár Below úgy tervezte, hogy 15 hadosztályból álló seregével már 23-án megindítja a támadást, a katonák fáradtsága miatt terve egy napot csúszott, így az offenzíva csak másnap hajnalban kezdődött meg. A tábornok bizonyára később nem bánta meg a késlekedést, hiszen ezen az éjszakán heves esőzés kezdődött, és sűrű köd lepte be a frontvonalat, ami a váratlan helyen, váratlan időben rohamozó német–osztrák–magyar erők esélyeit még tovább növelte. A gáztámadással, majd szokatlanul heves ágyútűzzel meginduló offenzíva valóban páni félelemmel töltötte el a gyanútlanul várakozó olaszokat, akik gyakorlatilag teljesen esélytelennek bizonyultak a lángszórókkal, gránátokkal támadó rohamcsapatok ellen, melyek könnyűszerrel áttörték, majd kiszélesítették a frontot.

Az Oskar von Hutier által kidolgozott „beszivárgás” taktikáját követve Below erői még azon a napon 25 kilométerrel törtek előre Olaszország irányában, ami ezen a frontvonalon addig példa nélküli volt. A központi hatalmak sikerét aztán tovább fokozta Cadorna makacssága, az olasz fővezér ugyanis az első napokban hallani sem akart seregei visszavonulásáról; hajthatatlansága – amellett, hogy rengeteg véráldozatot követelt – végül odáig vezetett, hogy a reménytelen helyzetbe kerülő frontkatonák százezrével tették le a fegyvert Below, illetve az október 26-án általános támadásba lendülő osztrák–magyar csapatok előtt.

Cadorna csak október 27-én, a teljes bekerítés előtti utolsó pillanatban egyezett bele az – akkor már nem létező – isonzói védvonalak feladásába, csapatait azonban ekkor már hiába próbálta meg újraszervezni a Tagliamentónál, két nappal később az ellenség ezt a folyót is átlépte. Az olasz fronton vívott küzdelem legsikeresebb támadása végül november közepén fulladt ki, ekkor azonban a Monarchia és Németország erői már a Piave folyónál, Velencétől alig 30 kilométerre állomásoztak. Bár a Cadorna helyére kinevezett Armando Diaz és Pietro Badoglio tábornokok a folyó vonalánál képesek voltak tartósan megszilárdítani védelmi állásaikat, a caporettói áttörést a központi hatalmak mégis joggal nevezték csodának, hiszen az október 24-én indított támadás szinte teljesen megsemmisítette az olasz hadsereget.

Diazék számára – a 40 000 halott és 20 000 sebesült mellett – igazán komoly gondot a hátrahagyott puskák és lövegek tömkelege, a mintegy 300 000 hadifogoly, valamint a dezertőrök százezres tömege okozott, mivel ezek a veszteségek az összeomlás szélére sodorták Olaszországot. Diaz és Badoglio csak szigorú fegyelemmel – hadbírósági eljárással, a felkoncolással való fenyegetéssel –, valamint brit és francia hadosztályok támogatása révén tudta megakadályozni a teljes pusztulást, miközben az olasz hátországban addig soha nem látott mértékben lángoltak fel a háborúellenes érzelmek.

A caporettói áttörés nyomán tehát úgy tűnt, hogy a központi hatalmak, ha nem is végzetes, de igen súlyos csapást mértek Olaszországra, aminek kiheverése még hosszú hónapokon át igen valószínűtlennek tűnt. Sajnálatos módon azonban a történelem később igazolta az ismert mondást, hiszen a caporettói csoda képletesen mondva szintén „három napig” tartott; 1918 őszén, Padovában végül a Monarchia tábornokai kértek fegyverszünetet, míg Olaszország győztesként fejezhette be az első világháborút.