Véget ér a jütlandi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ma valami gond van azokkal az átkozott hajókkal.”
(Sir David Beatty, miután két cirkálója is elsüllyedt)

1916. június 1-jén fejeződött be a jütlandi csata, az első világháború legjelentősebb tengeri ütközete, melyet később a német és a brit hadiflotta egyaránt a saját diadalának igyekezett elkönyvelni. Jóllehet, a John Rushworth Jellicoe vezette Grand Fleet súlyosabb veszteségeket szenvedett riválisánál, II. Vilmos császár (ur. 1888-1918) armadáját sem tekinthetjük győztes félnek, hiszen Németország az összecsapást követően sem bírt kijutni a világtengerekre.

A 20. század első évei forradalmak egész sorát hozták el a tengeri hadviselésben: az 1904–05-ös orosz–japán háborúban első alkalommal csaptak össze modern flották, az itt szerzett tapasztalatok eredményeként pedig 1906-ban megépült a HMS Dreadnought nevet viselő brit csatahajó, mely utóbb egy egész generáció névadója lett. A kibontakozó fegyverkezési verseny a haditengerészetben gyakorlatilag egyet jelentett a dreadnoughtok gyártásával, mely típusból 1914-re Nagy-Britannia 29, míg Németország „csupán” 17 darabot állított csatasorba. Az Alfred von Tirpitz vezette flottaprogram tehát nem érte el célját, a Császári Haditengerészet nem tudta behozni azt a hatalmas előnyt, amit a tengeri hegemónia adott a britek számára; ennek következtében a világóceántól távolabb eső Német Birodalom az első világháború kitörése után „beszorult” az Északi-tengerre, és elveszítette a gyarmatokkal, illetve az Egyesült Államokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatait.

A fentebb felvázolt erőviszonyok ugyanakkor sajátos helyzetet teremtettek, hiszen a több vízzáró rekesszel, vastagabb páncélzattal és pontosabb lövegekkel rendelkező német hajók kellő fenyegetést jelentettek ahhoz, hogy Nagy-Britannia partjainál állomásoztassa hajóhada túlnyomó részét, másfelől pedig a Hochseeflotte valószínűleg a vesztébe rohant volna egy nyílt ütközet vállalásával. A berlini stratégák az 1915 januárjában megvívott Dogger Bank-i csata után nem is erőltették az összecsapást, ehelyett hosszú ideig a tengeralattjárók, a rettegett U-Bootok segítségével próbálták megtörni a brit tengeri fölényt.

Ez az elgondolás aztán 1916 elején némiképp módosult, Hugo von Pohl admirálist ugyanis a merészebb Reinhard Scheer váltotta a flottaparancsnoki tisztségben, aki apránként – kisebb egységek tőrbe csalásával – akarta felmorzsolni a rivális hajóhadat. Erre az irányváltásra szükség is volt, hiszen 1916 áprilisában Berlin amerikai nyomásra vállalta, hogy korlátozza a tengeralattjárók bevetését: az aláírt egyezmény szigorúan megszabta, hogy a császári U-Bootok milyen előzmények után és milyen típusú hajókra lőhetik ki torpedóikat.

Scheer 1916 májusában merész tervvel állt elő, mely a brit flotta jelentős részének csapdába ejtésére és elpusztítására irányult. A főparancsnok tengeralattjárókat küldött az angol partok közelébe, és Sunderland bombázásával kívánta előcsalogatni az ellenséges armadát, melynek hadmozdulatait később léghajók segítségével követte volna nyomon. Május végén a tengeralattjárók el is foglalták pozícióikat, ám a rossz időjárás megakadályozta a Zeppelinek bevetését, ezért Reinhard Scheer úgy döntött, hogy a cselvetés helyett egy váratlan offenzívát indít az északi-tengeri blokád áttörésére.

A németek balszerencséjére azonban a britek egy lépéssel előttük jártak: még 1914 augusztusában történt, hogy az antant hatalmak birtokukba kerítették az SMS Magdeburg nevű cirkálót, a hajóval együtt pedig a Hochseeflotte kódkönyvét és rejtjelkulcsát is megszerezték, így aztán a híres „40-es szoba” idejekorán tudatta John Jellicoe admirálissal a wilhelmshaveni előkészületeket. Ennek következtében a Grand Fleet egy nappal előbb futott ki az Északi-tengerre, mint a német armada, melynek Franz Hipper admirális vezette előőrsét május 31-én délelőtt másfél órás késéssel követte Scheer hajóhada. Mindazonáltal az angol hírszerzés sem végzett tökéletes munkát, hiszen Jellicoe május 31-én arról értesült, hogy a császári flotta jelentős része a kikötőkben állomásozik, miközben a valóságban kora délután már szembetalálkozott Sir David Beatty előőrsével.

A szemben álló felek a Jütland (Jylland)-félsziget közelében, tehát a dán partok magasságában találkoztak 1916. május 31-én délután fél 4 körül. A kibontakozó tűzharcban Beatty admirális rövid időn belül két cirkálót is elveszített az előnyösebb pozícióból támadó és pontosabban célzó németek ellen – az Indefatigable és a Queen Mary hadihajót –, helyzete pedig 5 óra előtt még inkább válságosra fordult, ugyanis váratlanul Scheer is megjelent a látóhatáron. Az angol előőrs parancsnoka arra kényszerült, hogy visszavonuljon és bevárja Jellicoe-t, aki a Grand Fleet élén egy órával később érte el a csatateret.

A történelemben a jütlandi csata előtt és azután sem akadt olyan pillanat, amikor hasonló erők néztek volna farkasszemet egymással a tengeren: brit oldalon 28 sorhajó, 9 csatahajó, 33 cirkáló és 81 romboló, míg Reinhard Scheer parancsnoksága alatt 11 német sorhajó, 5 csatahajó, 17 cirkáló és 63 romboló, tehát összesen közel 250 hajó bocsátkozott harcba. Jellicoe érkezésével az angolok kerültek kedvező pozícióba, amit a Grand Fleet parancsnoka arra próbált felhasználni, hogy hajóit V-alakzatba rendezve elvágja a németeket a parttól és megkezdje az ellenséges erők bekerítését. Scheer átlátta a másik stratéga szándékát, ezért merész manőverbe kezdett, mely során kétszer is nekirontott a brit csatavonalnak.

A császári hadvezér törekvéseit nem koronázta siker, irányváltoztatásával azonban meghiúsította ellenfele bekerítő hadműveletét. Időközben ráadásul beesteledett, ami újfent Scheer és Hipper számára jelentett előnyt, ugyanis a britek kevésbé készültek fel az éjszakai küzdelemre, ráadásul maga Jellicoe is igyekezett hajnalig elodázni az újabb összecsapást. A Grand Fleet továbbra is dél felé haladt azzal a szándékkal, hogy napfelkelte után ütközetre kényszerítse, majd bekerítse az ellenséges flottát, az éj leple alatt azonban Scheer hajói jelentősen lemaradtak, és este 10 óra után az utóvédnél kísérelték meg az angol csatavonal áttörését.

Bár a brit cirkálók és tengeralattjárók ekkor okozták a legsúlyosabb veszteségeket a németeknek, a merész támadást végül siker koronázta, ugyanis a hátul haladó cirkálók elmulasztották értesíteni Jellicoe admirálist a csata fejleményeiről. Mire a Grand Fleet parancsnoka hírt kapott az áttörésről, már hajnalodott, és a Hochseeflotte Wilhelmshaven felé közeledett. Ennek következtében a jütlandi ütközet eldöntetlenül ért véget.

Utóbb természetesen mind a németek, mind a britek magukat kiáltottak ki győztesnek: az Admiralitás arra hivatkozott, hogy az ellenfél elmenekült a csatatérről, Berlin pedig azzal érvelt, hogy erőfölénye dacára a Grand Fleet szenvedett súlyosabb veszteségeket. Ebben az indoklásban volt is némi igazság, hiszen Nagy-Britannia a jütlandi csatában 14 hajót és több mint 6000 embert veszített, míg német részről 11 hajó és 2500 főnyi legénység veszett hullámsírba. Másfelől viszont az Északi-tengeren vívott ütközet kapcsán mégsem beszélhetünk a Hochseeflotte diadaláról, hiszen stratégiai szempontból a világ legnagyobb tengeri összecsapása nem hozott változást: a britek továbbra is távol tartották riválisuk flottáját a világtengerektől, mely a későbbiekben már nem is próbálkozott nyílt ütközetben az erőviszonyok megváltoztatásával.