A Lusitania elindul utolsó útjára

Szerző: Tarján M. Tamás

„Figyelem! Mindenkit, aki azt tervezi, hogy hajóra száll egy transzatlanti utazásra, emlékeztetnénk, hogy Németország és szövetségesei, illetve Nagy-Britannia és szövetségesei között hadi állapot áll fenn; hogy a háborús zóna magába foglalja a Brit-szigeteket körülvevő vizeket; hogy a Német Birodalmi Kormány hivatalos figyelmeztetésének megfelelően a brit és a britekkel szövetséges államok zászlaja alatt hajózó hajók ki vannak téve a pusztulás veszélyének…”
(Részlet a washingtoni német nagykövetség figyelmeztető újságcikkéből)

1915. május 1-jén indult el New Yorkból utolsó útjára az RMS Lusitania nevű gőzös, a világ egyik leggyorsabb hajója, melyet 6 nappal később egy U-Boot az Atlanti-óceán fenekére küldött. Az ír partoknál elsüllyesztett óceánjárón 1201 utas és tengerész vesztette életét, ami világméretű felháborodást váltott ki, és súlyos tehertételt jelentett az Egyesült Államok és Németország viszonyában.

A szerencsétlenül járt hajót 1904-ben kezdte el építtetni a brit Cunard Line társaság, mely a Lusitaniával és annak „testvérével”, a Mauretaniával minden téren igyekezett túlszárnyalni a rivális vállalatokat. Az 1906 nyarán vízre bocsátott Lusitania egy 44 000 tonnás, 240 méter hosszú és 26,5 méter széles acélmonstrum volt, mely ugyanakkor Parsons gőzturbinái 76 000 lóerős teljesítményének köszönhetően 25 csomós álomsebességgel tudott haladni az óceánon. A 2200 fő befogadására alkalmas luxusgőzös emellett a vendégeket is igyekezett elkápráztatni, az „úszó palotaként” is emlegetett hajón a versailles-i udvar stílusában berendezett kabinokkal, fényűző társalgókkal és ebédlőkkel, zeneszobával várták az utasokat. A Lusitania azonban nem csupán egy egyszerű személyszállító hajó volt: mivel a Cunard Line az építtetéskor rászorult a Brit Birodalom hitelére, az óceánjáró – mint azt az RMS rövidítés is mutatja – postaszolgálatot is ellátott, háború esetén pedig segédcirkálóként a flotta is igényt tarthatott rá.

A gőzös 1907 szeptemberében indult el először Liverpoolból New York felé – ezt a távot nyolc év alatt összesen 202 alkalommal tette meg –, az első út azonban csalódást okozott a Cunard Line vezetőinek, ugyanis az óceáni köd miatt a Lusitania ekkor még nem hódította el az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő hajónak járó Kékszalagot. Ez a dicsőség végül csupán hetekig váratott magára váratott magára: a brit társaság gőzöse még 1907-ben mindkét irányban felülmúlta a német Kaiser Wilhelm II korábbi rekordját, igaz, a Lusitania csak addig élvezhette ki a győzelmet, míg a Mauretaniát vízre nem bocsátották. A „testvérpár” idősebbik tagja ezt követően csak 1909-ben, egy rövid időre tudta visszaszerezni a Kékszalagot, melyet egyébként egészen 1929-ig ez a hajótársaság birtokolt. A Cunard Line Lusitania-osztályának fényes sikerei egyébként komoly szerepet játszottak abban, hogy a White Star Line később belefogott a szerencsétlen sorsú Titanic – illetve az Olympic és a Britannic – megépítésébe.

Miután kitört az első világháború, az Admiralitás potenciális segédcirkálóként jegyzékbe vette a Lusitaniát, ám a hajóhoz gyártott 12 löveg végül sosem került a fedélzetre, ugyanis a flottánál úgy vélték, üzemanyag-fogyasztása miatt nem érdemes katonai szolgálatba állítani a gőzöst. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy az óceánjáró kimaradhatott a konfliktusból, hiszen Nagy-Britannia és Németország már a háború kezdetétől fogva kölcsönösen igyekezett megbénítani a másik fél tengeri közlekedését. Ebben az Admiralitás bizonyult hatékonyabbnak, ezért Berlin a rettegett tengeralattjárók, az U-Bootok segítségével próbált felülkerekedni.

1915 februárjában a németek korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdettek, vagyis azontúl minden hajót megtorpedóztak, amelyik belépett a Brit-szigetek körül kiszabott háborús zónába. Ennek persze érthető oka volt: a német haditengerészet így akarta rombolni a brit–amerikai gazdasági kapcsolatokat, és azt is igyekezett megakadályozni, hogy a tengerentúlról esetleg hadianyag érkezhessen a szigetországba. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a fenyegetés az óceánjárók, így a Lusitania kapitányai előtt sem volt ismeretlen: az Egyesült Államok német nagykövete több mint 50 újságban helyeztetett el fizetett hirdetéseket, melyek éppen erre a veszélyre hívták fel az utazók figyelmét. Mindennek ellenére a gigantikus óceánjáró, melyről a Cunard Line vezetői úgy vélték, nagy sebessége miatt könnyen kikerülheti az U-Bootok támadásait, 1915 márciusában egyszer már áthajózott az óceánon, az út kockázatairól azonban kiválóan tanúskodik, hogy Daniel Dow kapitány Liverpoolban távozott a fedélzetről.

A Lusitania irányítását ezután a szintén komoly tapasztalattal rendelkező William Thomas Turner vette át, így – egy újabb átkelést követően – az óceánjáró 1915. május 1-jén az ő irányításával futott ki New York kikötőjéből. A fedélzeten a legénységgel együtt összesen 1959 fő tartózkodott, köztük magas rangú politikusok, sikeres üzletemberek, művészek és tudósok is vállalkoztak a kockázatos útra. Turner a jelentések szerint az előírásoknak megfelelően hajózott a háborús zónában, megkettőzte az őrszemélyzetet, elsötétítette a hajót, a Kelta-tengeren uralkodó köd által kikényszerített lassú tempó és az Admiralitás hibás helyzetjelentése azonban mégis katasztrófát eredményezett. Az U–20-as sorszámú tengeralattjáró ugyanis már több napja a térségben tartózkodott, és 1915. május 7-én kora délután meg is torpedózta a Lusitaniát, mely az orrán szenvedett sérülést, majd egy második robbanást követően süllyedni kezdett.

A detonáció következtében az óceánjáró kevesebb mint 20 perc alatt elmerült az óceánban, az események gyorsasága miatt pedig a mentés sem bizonyult kellőképpen eredményesnek. Mivel a Lusitania az oldalára dőlt, a menekülésre csak az egyik oldalon nyílt lehetőség, a káoszban pedig végül 764-en élték túl a katasztrófát. Viszonylag korán felmerült a kérdés, hogy a hajó tragédiáját siettető detonáció vajon mitől keletkezett: egyesek arra gyanakodtak, hogy az U-Boot legénysége több torpedót lőtt ki, ám a német jelentések ezt határozottan cáfolták. Ennél sokkal valószínűbb, hogy a Lusitania pusztulását a kazánok, vagy esetleg a rakományban elrejtett titkos fegyverszállítmány felrobbanása gyorsította meg.

Az utóbbi teória más szempontból is komoly jelentőséggel bírt. Mondanunk sem kell, hogy a majdnem 1200 civil áldozatot követelő támadás után a világ közvéleménye egységesen elítélte Németországot, miután pedig a Lusitanián 128 amerikai állampolgár is a halálát lelte, ez az incidens az amerikai–német viszonyt illetően is súlyos tehertételnek bizonyult. Berlin a támadás kapcsán arra hivatkozott – és leginkább ezt is hozhatta fel mentségül –, hogy az óceánjáró fegyvereket szállított, aminek következtében nem az U-Boot, hanem a Lusitania sértette meg a nemzetközi jogot. 2008-ban végül is beigazolódott a német haditengerészet gyanúja, ugyanis a búvárok kutatásai során kiderült, hogy a gőzös mintegy 173 tonna hadianyagot – például töltényeket, gránátokat és gyutacsokat – szállított, a brit háborús propaganda azonban korábban az áldozatok nagy számára, a támadás „barbár” jellegére fordíthatta a hangsúlyt. A közvélekedéssel ellentétben viszont a Lusitania elsüllyesztése még nem eredményezte az Egyesült Államok hadba lépését, hiszen a kettő esemény között majdnem két esztendő telt el.