A londoni titkos szerződés aláírása

Szerző: Tarján M. Tamás

„A békeszerződésben Olaszország szerzi majd meg Trentinót és az Alpokon inneni Tirolt, egészen annak természetes földrajzi határáig, ehhez hasonlóan pedig Triesztet, Gorizia és Gradiska tartományokat, Isztriát a Kvarner-öbölig, Voloscával együtt, illetőleg Cherso és Lussin isztriai szigeteket, valamint Plavnikot, Uniét, Canidolét, Palauzzolit, San Pietro di Nembit, Asinellót, Gruicát és a szomszédos szigetecskéket is megkapja."(Részlet a londoni titkos szerződésből)

1915. április 26-án írták alá Olaszország és az antant hatalmak képviselői a londoni titkos szerződést, mely a hadba lépés fejében jelentős területi gyarapodást ígért az itáliai királyság számára. Az egyezmény megkötésével III. Viktor Emánuel (ur. 1900-1946) birodalma végleg szakított a központi hatalmakkal, május 23-án pedig hadat is üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának.

Olaszország 1882-ben alapító tagja volt a központi hatalmak magját jelentő hármas szövetségnek, ám érdekeit sohasem tudta teljesen összeegyeztetni a katonai tömb többi tagjával. I. Umberto (ur. 1876-1900) elsősorban Németország gazdasági befolyása és a kontinensen betöltött vezető szerepe miatt csatlakozott Ferenc József (ur. 1848-1916) és I. Vilmos (ur. 1861-1888) szövetségéhez, ezzel egy időben azonban Olaszország kifejezetten ellenséges viszonyt tartott fenn a Monarchiával. Ez a konfliktus elsősorban abból eredt, hogy korábban éppen a Habsburgok álltak Itália egyesítésének az útjába, de az is rengeteget nyomott a latban, hogy a két ország birodalomépítő törekvései jelentős mértékben keresztezték egymást. Olaszország az önálló nemzetállam megalapítása után az összes olasz föld egyesítését, illetve az Adriai-tenger medencéjének meghódítását tűzte ki célul, tehát olyan területeket követelt, melyek az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezték.

I. Umberto mindenesetre így is sokat profitált a hármas szövetség létrejöttéből, hiszen Németországgal az oldalán hozzákezdhetett másik nagy terve megvalósításához, az afrikai gyarmatbirodalom kiépítéséhez, ahol viszont Franciaország volt a legfőbb riválisa. A fiatal és – európai mércével mérve – meglehetősen elmaradott birodalom épp a bismarcki politika ellentétét valósította meg, hiszen már 1890-ben meghódította Eritreát, két évvel később pedig Szomália déli részét is megszerezte. Ez a kapkodás aztán odáig vezetett, hogy Olaszország – a gyarmatosító hatalmak között egyedülálló módon – 1896-ban vesztes háborút vívott Afrikában, az etiópiai kudarc azonban nem mérsékelte a fiatal nemzetállam lendületét. A Savoyai-ház időközben Tuniszban is szembekerült a franciákkal, az 1912-es olasz–török háború után pedig Líbiával és a Dodekánészosz-szigetekkel vigasztalódhatott.

Olaszország tehát nem tudott azonosulni szövetségesei háborús céljaival, így Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolása után, az első világháború előestéjén kényelmetlen helyzetbe került. Luigi Cadorna vezérkari főnök ugyan megkezdte egy Franciaország elleni háború előkészítését, Rómában azonban úgy ítélték meg, hogy hasznosabb, ha a királyság megőrzi semlegességét, és hagyja, hogy a két szemben álló katonai tömb versenyezzen a kegyeiért. III. Viktor Emánuel kormánya 1914 júliusában kijelentette, hogy a Szerbiának küldött osztrák–magyar ultimátumot agresszív lépésnek tekinti, miután pedig a hármas szövetség csak külső támadás esetén kötelezte a feleket katonai segítségnyújtásra, Olaszország végül nem követte Németországot a háborúba. A központi hatalmak és az antant között persze azonnal megindult a verseny Itália kegyeiért. Korábbi szövetségesei minden lehetséges módon igyekeztek az olasz fél kegyeiben járni, így például 1915 márciusában Ferenc József császár Trentino térségét is hajlandó volt feláldozni azért, hogy III. Viktor Emánuel feladja semlegességét.

A „licit” során persze lehetetlen volt tartani a lépést a brit–francia szövetségesekkel, akik könnyen ígérhettek, hiszen nem a magukéból kellett adniuk: az antant többek között Goriziát, Isztriát, Trieszt városát, Dalmáciát és az adriai szigetek túlnyomó részét is felajánlotta Olaszországnak, ezenfelül pedig részesedést ígért a felosztásra ítélt Törökország és a német gyarmatbirodalom területéből. A kecsegtető ajánlatoknál is fontosabb volt azonban az a tény, hogy 1915 tavaszára a háború eldőlni látszott, hiszen a központi hatalmak nem hogy Franciaországot, de még az aprócska Szerbiát sem tudták legyűrni, miközben a Kárpátokig előretörő oroszok csak egy lépésre álltak attól, hogy benyomuljanak a Monarchia szívébe. Mindezt tetézte, hogy az antant 1915 márciusában új frontot nyitott a török főváros közelében, Gallipolinál, a többszörös nyomás pedig látszólag összeomlással fenyegette a központi hatalmakat. Az olasz diplomaták joggal tarthattak attól, hogy Bécs és Berlin hamarosan kapitulál, és a hangzatos ígéretekből semmi sem valósul meg.

Ennek eredményeként született meg 1915. április 26-án a londoni titkos szerződés, melyben az antant hatalmak azt kérték Olaszországtól, hogy szakítson korábbi szövetségeseivel, és egy hónapon belül indítson háborút a Monarchia ellen. A királyság a megállapodás szerint ezért cserében Goriziával, Tirol déli részével, Dalmácia és az adriai szigetvilág döntő hányadával, illetve Vlore városával gyarapodott volna a háború után, és protektorátust szerzett volna Albánia felett. Az olaszok ezenfelül Londonban arra is ígéretet kaptak, hogy az Oszmán Birodalom és a német gyarmatok felosztásakor ők is igényt formálhatnak majd bizonyos területekre.

Az április 26-i egyezmény tartalmát titokban tartották, ennek azonban paradox módon nem Olaszország korábbi szövetségesei, hanem az antanthoz társult Szerbia miatt volt jelentősége, hiszen a III. Viktor Emánuelnek ígért területek között több olyan tétel is szerepelt, amelyeket korábban már Belgrádnak is felajánlottak. Erről természetesen az olaszoknak sem volt tudomásuk, így 1915. május 23-án hadat üzentek a Monarchiának, és ezzel új front megnyitására kényszerítették a központi hatalmakat. A londoni szerződés pontjai egészen 1917 novemberéig titokban maradtak, a bolsevik puccsot követően azonban az Izvesztyija című orosz lap leleplezte az „antant diplomaták ravaszságát.”

Felmerül persze a kérdés, hogy Olaszország jól járt -e a londoni titkos szerződés megkötésével? Látszólag egyértelmű a pozitív válasz, hiszen III. Viktor Emánuel birodalma a győztesek oldalán fejezhette be a háborút, sokan viszont elfeledkeznek arról, hogy az olaszok a sikerért igen komoly árat fizettek. Az előzetes számítások ugyanis nem váltak be: a gorlicei áttöréssel és a gallipoli invázió visszaverésével a központi hatalmak ideiglenesen megfordították a háború menetét, és utóbb három és fél éves frontharcra kényszerítették Olaszországot.

A királyság kis híján összeomlott a Monarchia nyomása alatt, miután pedig összeült a párizsi békekonferencia, Rómát egyik csalódás érte a másik után: a londoni titkos szerződésben foglalt ígéreteknek utóbb csak a töredékét sikerült valóra váltani, ami komoly szerepet játszott abban, hogy a forrongó Olaszországban a fasiszták szerezték meg a hatalmat, és Róma később a párizsi békerendszer lebontását tűzte ki céljául.