A Panama-csatorna megnyitása

Szerző: Tarján M. Tamás

1914. augusztus 15-én adták át a forgalomnak a Föld egyik legjelentősebb mesterséges vízi útvonalát, a Csendes-óceánt a Karib-tengerrel összekötő Panama-csatornát. A keskeny közép-amerikai földszorost átszelő 77 kilométeres vízi útvonal megnyitása után a hajók a kockázatos Magellán-szoros helyett egy kényelmesebb utat választhattak, ezen áthaladva pedig több mint 10 000 kilométeres utat spóroltak meg.

A Panamai-földszoros átvágásának gondolata nem sokkal azután született meg, hogy Vasco Nunez de Balboa spanyol felfedező először jutott el – a panamai őserdőn keresztül – a Csendes-óceán partvidékére. Bár a hajós még úgy oldotta meg a két óceán közti földszoros okozta problémát, hogy szétszerelte, majd újból összerakta hajóját, nyilvánvaló volt, hogy a későbbiekben ez a módszer nem működik majd; ehelyett a tengerészeknek több mint tízezer kilométert kellett utazniuk, hogy elérjék a – tőlük 80 kilométerre fekvő – túlsó tengerpartot. A Panama-csatorna ötlete először V. Károly német-római császár és spanyol király (ur. 1519-1556) fejéből pattant ki, aki az építkezést elsősorban a mexikói arany gyorsabb szállítása miatt tartotta fontosnak. Miután azonban Károlyt később lekötötte a franciák és a protestantizmus elleni küzdelem, a tervek fiókba kerültek, és – spanyol részről – többet nem is kerültek elő.

Az 1690-es évek végén a skótok tettek ugyan egy bátortalan kísérletet a Panamai-földszoros kolonizálására – őket a távol-keleti kereskedelmi kapcsolatok érdekelték –, ám a spanyol flotta megjelenése végül távozásra késztette őket. Az ibériai hódítókat aztán a Simón Bolívar vezette felkelés űzte el a földszorosról, mely 1819 után a független Kolumbia része lett. Miután Ferdinand Lesseps elképzelése nyomán – 1869-re – elkészült az egyiptomi Szuezi-csatorna, a panamai párjával kapcsolatos tervek ismét népszerűvé váltak. Az önbizalomtól ittas franciák ennek az építését is elvállalták, és már 1876-ban megalapították az Óceánközi Csatornatársaságot, melynek vezetője ugyancsak Lesseps lett.

A kiváló mérnök a vízi útvonalat a két tenger közti legrövidebb szakaszon, a tengerszint magasságában képzelte el, úgy, hogy az útvonal lehető legnagyobb része az édesvizű Gatún-tavon haladjon keresztül. Lesseps a költségeket – a Szuezi-csatornából kiindulva – először körülbelül 400 millió amerikai dollárra becsülte, de – téves következtetései alapján – 1881-ben, az építés kezdetekor már csak 120 millióval kalkulált. A hibát főként az okozta, hogy a mérnök nem vette figyelembe, hogy – ellentétben Szuezzel, ahol homokos talajon dolgoztak – az óceán szintjére tervezett Panama-csatorna építéséhez bizony hatalmas mennyiségű sziklát kellett kifejteni, miközben a 9 méter mély és 26 méter szélesre tervezett vízi útvonal olyan helyeken haladt keresztül, ahol a tengerszint feletti legalacsonyabb magasság is meghaladta a 100 métert.

A nem várt nehézségek mellett a dzsungelben tenyésző járványok, elsősorban a malária és a sárgaláz is sújtotta az építtetőket, a betegségek ugyanis összesen több mint 20 000 munkás életét követelték. Ezek a körülmények együttesen odáig vezettek, hogy Lessepsék vállalkozása messze túllépte a tervezett költségeket, és a társaság 1889-re csődöt jelentett; az anyagi terheket még az sem csökkentette, hogy a mérnök végül lemondott a tengerszinten futó csatorna tervéről, és egy zsilipes konstrukciót támogatott. A Panama-csatorna építése egyébként hemzsegett a pénzügyi visszaélésektől és a korrupciótól, a „panamázás” jól ismert fogalma éppen a francia társaság csődje után terjedt el a világsajtóban.

Bár a nemzeti büszkeségtől hajtott franciák – Philippe-Jean Bunau-Varilla mérnök vezetésével – 1892-ben újabb részvénytársaságot alapítottak, hamarosan mégis le kellett mondaniuk a Panama-csatorna megépítéséről, ugyanis az Egyesült Államok egy konkurens útvonal megépítésének tervével – mely Nicaraguán át vezetett volna – romba döntötte az üzletüket. A koncesszióra az amerikaiak tették rá a kezüket, így John Hay külügyminiszter 1902-ben aláírhatta Bunau-Varillával a terület átadásáról szóló egyezményt. Miután a kolumbiai parlament – féltve az ország szuverenitását – nem fogadta el a szerződést, az Egyesült Államok más módszerekhez folyamodott, és komoly pénzbeli támogatást nyújtott Panamának a függetlenség kiharcolásához.

Washingtonnak azonban csalódnia kellett, ugyanis az 1903 novemberében kikiáltott köztársaság ugyancsak húzódozott a megegyezéstől, majd 1904-ben – 10 millió amerikai dollár, majd 250 000 dollár éves bérleti díj fejében – 99 évre mégis átadta a terület koncessziós jogát az Egyesült Államoknak. A Panama-csatorna amerikai mérnökei, John Findlay Wallace, John Frank Stevens, és – 1908 után – George Washington Goethals ekkor végre megkezdhették a munkát; a tervezők átvették a Lesseps-féle zsilipes koncepciót, és elképzeléseik nyomán, 1914-re elkészült a 77 kilométeres vízi útvonal. A Panama-csatorna építése az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb beruházása volt, mely több mint 400 millió dolláros költséggel járt – az építkezés nehézségeit jól mutatja, hogy, a munkások magasabb színvonalú orvosi ellátása dacára, az amerikai munkálatok 10 éve alatt újabb 5000 ember halt bele az ottani betegségekbe.

A Panama-csatornát végül 1914. augusztus 15-én adták át a forgalom számára, és elsőként az Ancon nevű teherhajó haladhatott át rajta. A vízi útvonal a világ egyik legfontosabb közlekedési csomópontja lett, mely a New York és San Francisco közötti utat több mint 12 000 kilométerrel rövidítette le. Ugyanilyen fontos szempont volt az amerikai keleti part és a Távol-Kelet közti közlekedés egyszerűsödése is, de a csatornának később az Egyesült Államok haditengerészete is komoly hasznát vette. A Panama-csatorna a 20. század során legalább akkora hasznot hozott, mint szuezi párja, miközben – bonyolult kivitelezése nyomán – a modern világ hét csodája egyikének is megválasztották. Az átadás után sokáig – a Csatorna-övezetet kialakító – az amerikaiak bérelték a területet, mígnem 1977-ben Omar Torrijos panamai diktátor elérte az 1904-es szerződés módosítását. 1999-ben a közép-amerikai ország megszerezte a csatorna feletti uralmat, mely máig a kicsiny Panama egyik legfőbb nemzeti szimbóluma maradt.