Amundsen eléri a Déli-sarkot

Szerző: Tarján M. Tamás

„A kaland csak rossz tervezés.”
(Roald Amundsen)

1911. december 14-én, tíz hónappal antarktiszi partraszállása után érte el Roald Amundsen norvég felfedező a Déli-sarkot. Amundsen történelmi jelentőségű útján a brit Robert Falcon Scott előtt 35 nappal jutott el Földünk legdélebbi pontjára, vetélytársával ellentétben pedig épségben vissza is tért merész expedíciójáról.

Az az elképzelés, miszerint az ismert kontinenseket északon és délen is hatalmas földtömegek veszik körbe, már az ókorban felvetődött, sőt, maga az Antarktisz kifejezés is ide vezethető vissza, hiszen az nem más, mint a – valójában nem létező – északi-sarki kontinens déli megfelelője. Ennek következtében a Terra Australis Incognita, vagyis az ismeretlen déli földrész a földrajzi felfedezések korában is izgatta az utazókat, akik a mai Antarktiszt az Újvilág példájára nagy népességű, ásványkincsekben gazdag, kellemes éghajlatú területnek képzelték el, ilyen földrészt azonban a későbbiekben nem a sarkvidéken, hanem az Indiai- és a Csendes-óceán között találtak. Cook az 1770-es években ugyanakkor nem csak Ausztráliát fedezte fel, de a makacsul „bujkáló” sziget rejtélyének is nyomába eredt, miután pedig messze délre merészkedett a világóceánon, kijelentette, hogy amennyiben a keresett kontinens létezik, annak mostoha körülményei között az ember képtelen lesz megmaradni. A 19. század első felében aztán Bellingshausen meglátta, majd az amerikai John Davis lábával meg is érintette az Antarktiszt, Larsen pedig a század végén – fosszíliák segítségével – bebizonyította, hogy a felfedezett déli jégtakaró alatt föld is rejtőzik.

Ezen nagyszerű kutatók sorába állt be az egymással versengő Roald Amundsen és Robert Falcon Scott, akiknek pályája éppen a Déli-sarkon találkozott össze, a brit felfedezővel ellentétben ugyanis – aki egész életében a déli pólus elérésére törekedett – a norvég kutató majdhogynem véletlenül „keveredett” az Antarktiszra. Az 1872-es születésű Amundsen kezdetben példaképe, Fridtjof Nansen nyomán az Északi-sark megtalálását tűzte ki céljául, igaz, első tisztként részt vett a Belgica nevű hajó 1897-99-es expedíciójában, mely – a déli földrész közelében – egy telet a befagyott Bellingshausen-tenger fogságában töltött. 1903–06 során Amundsen vezette azt a kutatóutat, mely a Kanadától északra fekvő szigetek labirintusában eligazodva rátalált az évszázadok óta hasztalan keresett „Északnyugati átjáróra.” Ez a világra szóló siker kellő önbizalmat adott a norvég férfinak ahhoz, hogy felkészüljön az Északi-sark meghódítására, miután azonban előbb Frederick Cook, majd Robert Peary is bejelentette, hogy eljutott az északi pólushoz, Amundsen „jobb híján” dél felé fordult, ahol ebben az időben Robert Falcon Scott is expedíciót szervezett, hasonló szándékkal.

Amundsen – elsősorban Scott miatt – hosszú ideig eltitkolta valódi úti célját, így például azzal szerzett pénzt mecénásaitól, és úgy kapta meg Nansen hajóját, a Framot, hogy „hivatalosan” északi-sarki kutatóútra készült. Ez a hazugság később bajt is hozott a felfedező fejére, hiszen miután 1910 nyarán a Fram elindult Madeira felé, egyszeriben mindenki számára világossá vált, hogy Amundsen becsapta támogatóit, az expedíció befejezéséhez pedig a norvég csak háza elzálogosításával tudott elegendő pénzt szerezni. Az út azonban végül szerencsésen alakult, 1911 februárjában a hajó horgonyt vetett a Ross-jég által körülölelt Bálna-öbölben, ahol Amundsen és négy társa Framheim néven telepet alapítottak, majd a délsarki tél beállta előtt, márciusban és áprilisban depókat építettek a 81. és 82. szélességi fokoknál. A norvégokkal majdnem egy időben a brit Terra Nova-expedíció legénysége is kikötött a Ross-jég nyugatabbra eső partvidékén, akik Scott utasítására szintén hasonló előkészületeket tettek.

Április végén aztán beköszöntött a sarkvidéki tél: ez az évszak négy hónapos sötétséget és −40 °C alatti hőmérsékletet hozott, amit a két rivális csapat addigra kiépített táborhelyén vészelt át. Októberben végre megindulhatott az őrült hajsza a pólus felé, melyet Amundsen 60 mérföld előnnyel kezdett meg, Scott pedig félig-meddig kitaposott úton indított, hiszen Ernest Shackleton korábbi tapasztalatainak köszönhetően könnyen átkelhetett az felfedezők előtt magasodó hátságon. A britek egyébként motoros és kutyás szánokat, illetve Szibériából hozott pónikat vetettek be a siker érdekében, míg a norvégok kutyáik erejével igyekeztek eljutni a Déli-sarkra. 1911. december 14-én ez Amundsennek és társainak sikerült először, amiben a körültekintően kiépített depórendszer, illetve a felfedező korábbi utazási és élelmezési tapasztalatai rendkívül fontos szerepet játszottak. A norvég utazónak köszönhetően a Fram-expedíció gyakorlatilag különösebb nehézség nélkül hódította meg az antarktiszi kontinenst, és sikeresen megalapította Polheimet, mely telep a skandináv nemzet dicsőségét volt hivatott hirdetni a Déli-sarkon

Scott expedíciója ugyanakkor korántsem sikerült ilyen szerencsésen, hiszen amellett, hogy 35 nappal maradt el Amundsentől, útja is viszontagságosabb módon alakult: a Déli-sark felé közeledve a britek kénytelenek voltak levágni kutyáikat és lovaikat, így a sarkponthoz vezető utolsó mérföldeket már gyalogszerrel tették meg. Scott és társai csak 1912. január 18-án érkeztek meg a déli pólushoz, ahol bizonyára csalódással töltötte el őket a norvég lobogó látványa, és a tudat, hogy életüket lényegében feleslegesen kockáztatták. A britek ráadásul hiába biztosították a visszafelé vezető utat, gyalog szinte lehetetlen vállalkozás volt elérni az Antarktisz távoli partjait, ami végül is csupán két embernek sikerült; Scott tragikus halála sajnálatos módon beárnyékolta Amundsen nagyszerű sikerét, akinek úgy is sikerült meghódítania a Déli-sarkot, hogy eredetileg a Föld ellentétes pólusára vágyakozott.