László Gyula professzor születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A szegény ember régésze szeretnék lenni, azok életét szeretném kutatni, amik mi is voltunk.”
(László Gyula)

1910. március 14-én született László Gyula régész-történész, egyetemi tanár, a kettős honfoglalás elméletének megalkotója.

A kiváló tudós Erdély déli részén, a Brassó megyében található Kőhalmon, egy székely tanító második gyermekeként látta meg a napvilágot. László Gyula édesapja keze alatt kezdte meg tanulmányait, ám az 1916-os év váratlan törést hozott az életébe: ekkor történt ugyanis, hogy Románia az antant oldalán váratlanul belépett a világháborúba, a bukaresti vezérkar által szervezett invázió során pedig az ellenséges csapatok Kőhalomra is eljutottak.

A László család a magyarországi rokonokhoz menekült, a következő esztendőkben pedig egyik megpróbáltatás követte a másikat: a katonák a szülői házat kifosztották, 1918. december 1-je után pedig elszakították Erdélyt Magyarországtól, így a famíliának ismét útra kellett kelnie. Lászlóék hónapokon át vasúti vagonokban tengették életüket, az édesapa azonban hamarosan könyvtárosi állást kapott a Néprajzi Múzeumban, így a család megállapodhatott a fővárosban. László Gyula a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd 1928-ban itt is érettségizett.

A régész-történész tudományos érdeklődése mellett rendkívüli rajztehetséggel is rendelkezett, így a tudományos és a művészi pálya gyakorlatilag hosszú évekre válaszút elé állította őt; László a Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg felsőfokú tanulmányait, és saját elmondása szerint azután „tért meg” későbbi hivatáshoz, hogy külföldi ösztöndíjasként a legnagyobb alkotók – eredeti – munkáit csodálhatta. László Gyula úgy gondolta, ilyen mesterek mellett neki nincs keresnivalója a művészetben, így beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol régészetet, néprajzot és művészettörténetet tanult. Múzeumi gyakornokoskodása után 1938-ban elnyerte a Harriseion-ösztöndíjat, így fél éven keresztül a bizánci, görög és iszlám művészetet tanulmányozhatta Görögországban.

Hazatérése után László Gyula Fettich Nándor mellett kezdte meg régészi munkásságát, majd 1940-ben a második bécsi döntés után visszacsatolt Észak-Erdélybe került, ahol az újraalapított Ferenc József Tudományegyetemen nyert katedrát. László azzal a feladattal érkezett Kolozsvárra, hogy fellendítse a népvándorlás és a honfoglalás korával foglalkozó régészetet – a román tudósok korábban értelemszerűen a dák emlékeket preferálták –, de „hivatalos elfoglaltsága” mellett jelentős néprajzi kutatásokat is végzett, miközben a terrakottakészítéstől az asztalosmunkáig megismerte az iparművesség minden ágazatát.

Erdélyi munkássága idején, 1944-ben jelent meg egyik leghíresebb műve, A honfoglaló magyar nép élete, melyben a kutató szorgalmát és tudását grafikusi tehetségével ötvözve komoly sikereket aratott az olvasók köreiben. László azonban nem sokáig élvezhette a dicsőséget Kolozsváron, ugyanis a Vörös Hadsereg hamarosan behatolt Erdélybe, a front pedig elérte a várost. A tudós ekkor családjával együtt Budapestre menekült, és egészen a második világháború végéig a trianoni Magyarországon maradt. László Gyulát az Ideiglenes Kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, Teleki Géza még 1945-ben visszaküldte Erdélybe, ahol – egyre nagyobb ellenszélben – egészen 1949-ig kulcsszerepet játszott a magyar művelődés és a magyar nyelvű egyetemi oktatás megszervezésében.

Ebben az esztendőben azért tért vissza Magyarországra, mert Ortutay Gyula egyetemi katedrát és a Nemzeti Múzeum főigazgatói állását ígérte neki, a kommunista vezetés azonban meghiúsította László reményeit. Az akkor már elismert régész a népi írókkal fenntartott barátságának és kritikus szemléletének következtében kiesett a kommunista vezetés kegyeiből, állandó megfigyelés és felettesei gyámkodása alatt állt; helyzetét jól mutatja, hogy bár az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megbízott oktatói állást kapott, családja biztos megélhetése érdekében történeti témájú diák festését is elvállalta. László Gyula csak 1957-ben szerzett állandó katedrát, azonban egyesek – például Fülep Ferenc régészprofesszor – még ekkor is megpróbálták derékba törni karrierjét.

László Gyula több mint két évtizeden át oktatta az ELTE régészhallgatóit, ez idő alatt pedig tanárként és kutatóként is a legnagyobb magyar professzorok közé emelkedett. Tanítványai szerint valóságos „László-iskola” jött létre ebben az időszakban, melynek növendékei azzal az alaptézissel láttak munkához, hogy a régészek valódi feladata az egykor élt emberek megismerése a leleteken és műtárgyakon keresztül. László Gyula már fiatal korától kezdve eszerint szemlélte hivatását, szorgalma és művészi érzéke miatt pedig meg is tudott felelni ennek a kívánalomnak, és tudományos tevékenysége sem korlátozódott le a történelemre és a régészetre.

Pályafutása során több mint 800 publikációja, könyve, kisebb, vagy nagyobb írása jelent meg, miközben a nagyszentmiklósi kincs, a Lehel-kürt, az ókeresztény leletek, vagy a honfoglaló magyarok használati tárgyai mellett a Kárpát-medence őskori viszonyaival és az újkori művészeti irányzatok fejlődésével is foglalkozott, sőt, kutatásai nyomán új elméleteket is felállított. Ezek közül a leghíresebb a kettős honfoglalás hipotézise volt, mely szerint Álmos és Árpád népe előtt két évszázaddal már éltek magyarok a Kárpát-medencében, akiknek a jelenlétét többek között a forrásokban található onogur elnevezéssel és a griffes-indás leletanyaggal igyekezett igazolni.

László Gyula elmélete máig vitát gerjeszt a történészek és régészek között, e teória szerzőjének megítélése azonban abszolút egységes: e neves tudós már pályatársai és tanítványai körében is köztiszteletnek örvendett, szorgalmát és tudását pedig számos kitüntetéssel – például 1991-ben Széchenyi-díjjal – jutalmazták.

A professzor 1980-ban vonult nyugdíjba, ám később még számos művet jelentetett meg, az 1990-es években pedig gyakran járt előadókörúton szülőhazájában, Erdélyben. Egyik ilyen utazása során, Nagyváradon érte őt utol a halál 1998. június 17-én. László Gyula személyében a 20. századi magyar történettudomány egyik legnagyobb hatású és legrokonszenvesebb kutatója távozott a földi világból.