Rejtő Jenő születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Igyekeztem, hogy a humoron és a drámán felül az életből is adjak valamit, nem sokat, csak annyit, amennyit egy operettlibrettóban mint csempészárut elhelyezhet a szerző… Az élet egy különös színpad, amelynek meglehetősen zavaros célja és furcsa repertoárja van. Mi a leghőbb vágyam? Az, amit a költő kíván: Egyszer életemben végre jól kialudjam magamat…”
(Rejtő Jenő)

1905. március 29-én született Rejtő Jenő, a magyar ponyvairodalom legnépszerűbb alkotója, Fülig Jimmy, Tuskó Hopkins és Senki Alfonz szülőatyja, aki légiós- és vadnyugati regényein kívül számos színművet, librettót és kabarét is írt.

A népszerű író Reich Jenő néven, egy zsidó polgárcsalád harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot Budapesten. Tanulmányait a Kertész utcai Polgári Fiúiskolában kezdte meg, majd egy kereskedelmi iskolába került, innen azonban később kicsapták, mert bántalmazta egyik tanárát. Rejtő gyermekkorában a véznább fiúk közé tartozott, idővel azonban nagydarab, robusztus fiatalemberré cseperedett, és komoly érdeklődést mutatott a boksz iránt. Az író tanulóévei alatt jó barátságba került Rózsa Jenő ökölvívóval, és egyszerre három bokszegyesületet is látogatott, egy edzésen azonban Székely József edző véletlenül eltörte az orrnyergét, ezért kénytelen volt otthagyni a ringet. A fiatalember 19 esztendősen úgy döntött, színésznek áll, Rákosi Szidi tanodájában azonban nem sikerült kitörnie az átlagos növendékek közül, később pedig a kritikusok sem becsülték őt túl sokra. Rejtőt eleve bosszantotta az a tény, hogy az újságok csupán „jónak” találták alakításait, miután azonban egy előadáson elejtette Törzs Jenőt, távozni kényszerült a Király Színház társulatától.

A vállalkozó szellemű fiatalember, aki korábban egyik barátjával közösen – az egyetlen számot megélt Nagykörúttal – az újságalapítással is megpróbálkozott, ekkor Rákosi Szidi ajánlásával Berlinbe ment, hogy színműírónak tanuljon. Rejtőt aztán kalandvágyó lelke 1928-ban Hamburgba vonzotta, ahol egy ideig alkalmi munkákból tartotta el magát, majd „nyakába vette a világot.” Az író a következő hónapokban Prágában és Bécsben gyűjtött ihletet későbbi műveihez, majd Isztambulban, Ankarában és Dalmáciában is megfordult, onnan pedig Párizsba ment. Rejtő európai utazásai meglehetősen hasonlítottak a több regényben szereplő Fülig Jimmy kalandjaihoz, annyi különbséggel, hogy az író nem verekedéssel és bűnözők körében, hanem rendszerint alkalmi munkákkal – lócsutakolással, hómunkásként, vagy éppen cukorkaárusítással – és nyomortanyákon tengette életét. Franciaországi és korzikai barangolásai után Rejtő – egyéb lehetőség híján – úgy döntött, beáll az Idegenlégióba, ám szolgálata törékeny egészsége miatt rövid ideig tartott. Miután leszerelt – vagy megszökött –, egy foszfátbánya munkásaként gyűjtött pénzt ahhoz, hogy Európába hajózhasson, majd kalandos módon visszatért Magyarországra.

Rejtő Jenő 1930-ban már ismét Budapesten volt, ahol nyelvtanítás mellett újságíróként próbálta eltartani magát: riporterként, tördelőként és szerkesztőségi titkárként is dolgozott, a havi 40 pengős munkabér azonban nem biztosított számára rendes megélhetést. Rejtőben már ekkor megérett az elhatározás, hogy drámaíróként próbál révbe érni, ám – egyik regényhőséhez, a tán félig önmagáról mintázott Sába Istvánhoz hasonlóan – sokáig „őt sem akarták felfedezni.” Éppen ezért a férfi egy év után Bécsbe távozott, ahonnan egyik legnagyobb pártfogója, Karinthy Frigyes meglehetősen ravasz módon csábította őt haza: a híres író számos újságcikket közölt Rejtő állítólagos öngyilkossági szándékáról, hosszan kérlelve őt, hogy térjen vissza Budapestre, amivel híressé tette barátja nevét. A művész Karinthy buzdítására végül haza is tért, és Nádassy László tanácsára a kabaré műfajában próbált szerencsét. A páros első alkotását, a Gengszteridillt 1932. október 5-én mutatták be, melyet számos közös, illetve egyedül Rejtő Jenő nevéhez köthető egyfelvonásos és kabaréjelenet követett. Lassan kibontakozott Rejtő sajátos stílusa, melyet váratlan, abszurd fordulatok, szürreális, gyakran kispolgári figurák és a társadalom fanyar humorba csomagolt kritikája jellemzett. Kevéssé ismert, de Rejtő ezekben az években filmekhez is írt forgatókönyveket, melyek közül az Úrilány szobát keres bizonyult a legsikeresebbnek, Zilahy Irénnel a főszerepben.

Rejtő Jenő 1936 után hátat fordított a színháznak, és más műfajban próbált meg érvényesülni: ebben az esztendőben történt, hogy egykori bokszolótársa, Müller György beajánlotta őt unokaöccsének, Dávidnak, a Nova Kiadó tulajdonosának, aki aztán a ponyva felé terelte az írót. Már 1936-ban megjelent első „filléres regénye”, a Pokol zsoldosai, ezt pedig szédületes gyorsasággal követték az újabb és újabb művek, melyek P. Howard, vagy – a vadnyugati témájú könyvek esetében – Gibson Lavery művésznév alatt jelentek meg. Ezek nagyrészt Rejtő európai vándorlásának élményeiből merítettek, és olyan halhatatlan hősöket adtak a magyar olvasók számára, mint Piszkos Fred, a kapitány, a néhány napig Almira szigetén uralkodó Fülig Jimmy, a Nobel-díját kártyán nyerő – és aztán elveszítő – Gorcsev Iván, vagy Troppauer Hümér költő, akit az író állítólag József Attiláról mintázott meg.

Rejtő saját bevallása szerint is éjt nappallá téve dolgozott művein, melyek cselekményét nagyrészt törzshelyén, a Japán kávéházban álmodta meg. A feszített tempóban végzett munka és az ezzel párosuló bohém életvitel – amiben kivándorlásáig Kabos Gyula is társa volt – azonban felőrölte Rejtő Jenő egészségét, így a harmincas évek végén többször kényszerült szanatóriumba, közben pedig kiadójával is összeveszett. Az írót egészségi állapota mellett az 1938-tól kiadott zsidótörvények is sújtották, miközben az Egyedül vagyunk című szélsőjobboldali lap több alkalommal is nemtelen támadást intézett ellene származása miatt. Ezek közül az utolsó, egy 1942. évi „leleplező” újságcikk aztán megpecsételte „P. Howard” sorsát: e publicisztika szerzője amiatt méltatlankodott, hogy a zsidó felmenőkkel rendelkező író még nem került a munkaszolgálatosok közé, ez pedig szerepet játszhatott abban, hogy a betegeskedő Rejtő Jenő 1942 őszén behívót kapott Nagykátára.

Rejtő 1942. november 27-én indult el a 101/19-es munkaszolgálatos századdal a keleti frontra. Az út jelentős részét gyalogszerrel kellett megtennie, ez pedig végzetesnek bizonyult, ugyanis az író nem akart megszabadulni műveitől és az üres papírkötegtől, amit poggyászában cipelt. A menetoszlopban Rejtő Jenő jó barátságot kötött Rajna János artistával, aki aztán önfeláldozó módon segítette őt a túlélésben: gyakran előfordult, hogy helyette vitte csomagját, miután pedig a munkaszolgálatosok megérkeztek az ukrajnai Jevdokóba, ételét is megosztotta vele. Az író ekkor már súlyos beteg volt, magas lázzal küszködött, ennek ellenére az év utolsó napjait egy fűtetlen helyiségben kellett töltenie, 1942. december 31-én pedig ilyen állapotban is munkaszolgálatra került. Rajna János visszaemlékezése szerint Rejtő szilveszter éjszakáján már biztosan tudta, hogy meg fog halni, másnap reggel pedig holtan találták őt az ágyában. A nagy nevettető 36 esztendősen, embertelen viszonyok között hunyta le a szemét.

Rejtő Jenőt halála után hosszú időre száműzték az irodalomból: 1948-ban színpadra került ugyan néhány sikeres darabja, ám a kommunista cenzúra egészen 1957-ig nem engedte kiadni a műveit. Rejtő ennek ellenére keresett szerző volt, a feketepiacon hosszú ideig borsos áron adták regényeit, népszerűségén pedig az sem változtatott, hogy a Kádár-korszak irodalomtörténészei – meglehetősen pejoratív módon – a ponyvaírók közé sorolták őt. Bár ez a minősítés most is érvényes, annak felhangja napjainkra gyökeresen megváltozott, hiszen A három testőr Afrikában, a Vesztegzár a Grand Hotelban, vagy a Piszkos Fred, a kapitány szerzőjét ma már mindenhol – méltán megérdemelt – népszerűségének megfelelően értékelik.