Az első Nobel-díjak kiosztása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Hátramaradó vagyonom egészét a következőképpen kell kezelni: a végrendeleti végrehajtóim által biztos értékpapírokba fektetett tőke egésze képez egy alapot, amelynek kamatait évente azok között osszák ki díjakként, akik a megelőző évben a legnagyobb szolgálatot tették az emberiségnek. A jelzett kamatokat öt egyenlő részre kell felosztani, amelyeket azután a következőképpen kell megosztani: egy részt annak a személynek, aki a legjelentősebb felfedezést tette a fizika területén; egy részt annak a személynek, aki a legjelentősebb felfedezést tette a kémia területén; egy részt annak a személynek, aki a legjelentősebb felfedezést tette az élettan, illetve az orvostudomány területén; egy részt annak a személynek, aki az irodalom területéhez a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá; egy részt pedig annak a személynek, aki a legtöbbet, illetve a legjobbat tette a nemzetek közötti barátság ügyéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért, illetve csökkentéséért, a békekongresszusok megrendezéséért és elősegítéséért.”
(Részlet Alfred Nobel végrendeletéből)

1901. december 10-én, 5 esztendővel Alfred Nobel svéd feltaláló halála után osztották ki az első Nobel-díjakat a különféle tudományágak, az irodalmi élet, illetve a békemozgalmak legtekintélyesebb képviselői számára. Nobel, aki a dinamit feltalálásával pacifista gondolkodása ellenére is a 20. századi haditechnika úttörője lett, végrendeletében alapította meg a róla elnevezett kitüntetést, amellyel együtt – vagyona kamataiból – komoly pénzjutalmat is felajánlott.

Nobel 1833-ban, Stockholmban, egy tehetséges építész harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot, aki azonban később a rombolás tudománya felé fordult. Az édesapa fegyverek és robbanóanyagok gyártásával kezdett foglalatoskodni, miután pedig Svédországban nem talált magának megfelelő keresletet, családjával együtt hamarosan az Orosz Birodalomba költözött, ahol rövid idő alatt hatalmas vagyonra tett szert. A Péterváron nevelkedő Alfred szintén komoly érdeklődést tanúsított a kémia és a robbanószerek iránt, így előbb Nyikolaj Zinin orosz tudós keze alatt tanult, majd az Egyesült Államokban, John Ericsson gyárában szerzett tapasztalatokat. Nobel érdeklődésének középpontjában a kor legnagyobb hatású robbanóanyaga, a nitroglicerin állt, mely könnyű reakcióképessége okán a család gyáraiban is gyakran okozott tragédiát; a Heleneborgban működő üzem 1864-es felrobbanása során például a feltaláló öccse, Emil is életét vesztette.

A talajba csöpögő nitroglicerint látva Alfred Nobel idővel rájött arra, hogy a rendkívül veszélyes anyagot kovakővel – ráadásul a hatásfok minimális csökkenésével – biztonságosabbá lehet tenni, ennek nyomán pedig 1867-ben szabadalmaztatta leghíresebb találmányát, a dinamitot. Az elsősorban bányarobbantáshoz és alagútépítéshez használt anyagon Nobel rövid idő alatt milliókat keresett, vagyona pedig egyre csak növekedett, ugyanis a későbbi évtizedekben a robbanó zselével, és a nitroglicerin-nitrocellulóz elegyből álló ballisztit kifejlesztésével hasonló sikereket aratott.

Jóllehet, ezek a robbanóanyagok korábban soha nem látott pusztítást tettek lehetővé, Nobel – aki első szerelmének, a híres osztrák békeharcosnőnek, Bertha Kinskynek írt leveleiben is számtalanszor bizonygatta békeszeretetét – a dinamit energiáját békés célok érdekében bocsátotta az emberiség rendelkezésére. Természetesen a robbanószer haszonélvezői idővel visszaéltek ezzel az adománnyal, ám máig vitatott, hogy Nobelt ez mennyire érintette meg: egyesek szerint élete végéig lelkiismeret-furdalást érzett a dinamit feltalálásáért – és ezért alapította meg a róla elnevezett díjat is –, mások azonban úgy vélik, a milliomos tettei mögött felesleges ilyen motivációt keresni. Akármi is az igazság, az tény, hogy a férfi 1895 novemberében megírt végrendeletében elrendelte, hogy értékpapírokba fektetett tőkéjének kamataiból évente jutalmazzák meg a tudományok és az irodalom legkiemelkedőbb képviselőit, illetve azokat, akik a nemzetek egyetemes békéje érdekében a legtöbbet tettek.

A feltaláló – a béke-Nobel díjon túl – fizikai, kémiai, élettani-orvosi és irodalmi kategóriákat teremtett, ezek odaítélését pedig a Svéd Tudományos Akadémia, a Karolina Intézet és a stockholmi Akadémia által felállított öttagú bizottságokra bízta. A béke előmozdításáért járó díjat – az értékelési szempontok szubjektivitására való tekintettel – Nobel a norvég parlament hatáskörébe helyezte. Ezenfelül 1968 óta közgazdasági Nobel-emlékdíjat is kiosztanak, melyet a Svéd Bank alapított, fennállásának 300. évfordulóján.

Felmerül persze a kérdés, hogy Nobel, aki végakaratában ennyire körültekintő volt, miért „felejtette ki” a jutalmazottak közül az egyik legjelentősebb tudományág, a matematika képviselőit? Ezzel kapcsolatban az elmúlt évszázadban nagyon sok feltételezés született – melyeket adott esetben a „mellőzött” tudományág képviselői is gyarapítottak –, miszerint a svéd feltaláló hűtlen feleség, csapongó szerető, vagy szökött házvezetőnő miatt cselekedett így, akit éppen egy matematikus miatt veszített el. Ezek a történetek közismertek, ám több mint valószínű, hogy egyik sem igaz; először is, Nobel élete végéig agglegény maradt, ami pedig szeretőit illeti, a fent említett Kautsky kisasszony régi szerelme, egy báró miatt hagyta el a milliomost, míg a bécsi Sofie Hess egy katonatisztet választott helyette.

Más fejtegetések szerint Nobel a matematika tudományával való kapcsolat hiánya miatt mellőzte ezt a tudományágat, de vannak olyanok is, akik azt mondják, az 1883-ban, Mittag-Lefler professzor által – kizárólag matematikusok számára – alapított díj megléte miatt döntött így. Ebben a kérdésben legfeljebb csak találgatni tudunk, a valódi választ az 1896. december 10-én elhunyt milliomos magával vitte a sírba.

Alfred Nobel elhunyta után három és fél évvel, 1900 júniusában, Stockholmban aztán megszületett a Nobel Alapítvány, mely a nagylelkű feltaláló halálának ötödik évfordulóján, 1901. december 10-én kiosztotta az első Nobel arcmásával díszített, körülbelül 200 gramm súlyú aranyérmeket. Ettől kezdve a milliomos által megbízott tudományos intézetek – illetve a norvég parlament – évről évre kiválasztották azt a személyt – megosztott díj esetében személyeket, legfeljebb 3 főt –, akit a fent felsorolt kategóriákban a világ legjelentősebb képviselőjének tekintettek. Miután a jelölésről és a döntés mechanizmusáról Nobel nem rendelkezett egyértelműen, jogosan vetődik fel az igazságosság kérdése, hiszen a díjak odaítélésében a szubjektív egyéni akarat is szerepet játszott, ami főleg a béke-Nobel-díj esetében okozhatott problémát.

Történelmi abszurditásként gyakorta felhozzák, hogy a 20. században olyan diktátorok is lehettek jelöltek, mint például Mussolini, Hitler vagy Sztálin, a jelölésnek azonban a díjra nézve semmilyen ódiuma nem volt, hiszen ezen nyilvánvalóan alkalmatlan jelöltek közül végül senki nem nyert kitüntetést. Voltak természetesen vitás esetek, amikor a bizottság döntése ellenérzéseket szült, de ezek az ügyek nem politikai eredetűek voltak: ez abból is látszik, hogy egy ilyen kis nemzet, mint a magyar – például Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Wigner Jenő, Bárány Róbert révén – ennyi Nobel-díjassal büszkélkedhet. A feltaláló végakaratát, miszerint a kitüntetést ne nemzetiségi alapon osztogassák, szerencsére máig sikerült tiszteletben tartani, ez pedig komoly szerepet játszott abban, hogy a Nobel-díj 110 esztendő után is az egyik legrangosabb elismerésnek számít szerte a világban.