A Ferenc József-föld felfedezése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Most közelgett az ünnepélyes pillanat, az ujonnan felfedezett föld megkeresztelése. Mint minden keresztelési ünnepélynél a bor kimaradhatatlan kellék, úgy itt is elkerülhetetlen. A törzs és a legénység tehát poharakkal felszerelve megjelen, a háromszoros »Hurrah« kiáltással végbemegy a keresztelés, – s az ismert világ ezen percz óta »Ferenc József császár-földel« gazdagabb…”
(Részlet Dr. Kepes Gyula beszámolójából)

1873. augusztus 30-án pillantotta meg az osztrák–magyar északi-sarki expedíció 24 fős legénysége a Tegetthoff gőzös fedélzetéről a Ferenc József-földet, melyet napjainkban sokan – helytelenül – a Monarchia egykori gyarmataként emlegetnek.

Az Osztrák–Magyar Monarchia az 1870-es évek elején, a neves német földrajztudós, August Petermann buzdítására kapcsolódott be az Északi-sarkvidék kutatásába. Ekkoriban az expedíciók szervezőit két célkitűzés motiválta: az első természetesen a sarkpont megközelítése volt, emellett azonban sokan a jégmentes „északkeleti átjáró” megtalálására is kísérletet tettek, melynek felfedezése jelentős mértékben lerövidíthette volna a távol-keleti vizek és Európa közötti távolságot. Az osztrák–magyar vállalkozás szervezésébe is ez utóbbi cél érdekében vágtak bele, Johann Wilczek gróf áldozatos munkájának köszönhetően pedig később lehetőség is nyílt arra, hogy a Monarchia kivegye a részét a sarkvidéki kutatásokból.

Az arisztokrata, aki a bécsi Földrajzi Társaság elnökeként kapcsolódott be az előkészületekbe, 40 000 forintot adományozott az expedíció javára, ezzel egy időben pedig kapcsolati tőkéjét is mozgósította a nemes ügy érdekében: a kutatóút ugyan hivatalosan magánvállalkozásként indult, ám Wilczek jóvoltából – számos főúr és pénzintézet mellett – az osztrák kormány és a birodalmi hadsereg is támogatta azt. Magyar részről a legbőkezűbb adományozó Zichy Ödön gróf volt.

Az expedíció költsége 220 000 forintra rúgott, amely összeg legnagyobb részét egy 220 tonnás gőzös építtetésére fordították a németországi Bremerhaven kikötőjében. A kutatóhajóra, mely a kiváló tengernagy, Wilhelm von Tegetthoff után kapta nevét, Wilczekék 24 fős legénységet toboroztak; a parancsnoki hídra a tapasztalt Karl Weyprechtet hívták meg, tudományos vezetőnek Julius von Payert nevezték ki, a matrózokat pedig az Adriai-tenger partvidékén válogatták ki. Az expedíció egyetlen magyar tagja Dr. Kepes Gyula hajóorvos volt, aki később komoly érdemeket szerzett a legénység egészségének megóvásában.

A Tegetthoff 1872 júniusában futott ki az Északi-tengerre, majd a norvégiai Tromsö kikötőjének érintésével júliusban nekivágott a sarkvidéki vizeknek. A hajó keleti irányban, Novaja Zemlja szigete felé haladt, Weyprecht ugyanis abban bízott, hogy a térségben felfedezett meleg tengeráramlás segítségével az expedíció sikeresen eljuthat majd a távoli Bering-szorosig, a Csendes-óceán bejáratáig. A parancsnok vakmerősége kis híján katasztrófához vezetett, mivel a Tegetthoff augusztus közepén jégtáblák fogságába került, és a fagyos szélnek, illetve a tenger mozgásának kiszolgáltatva több hónapon át vándorolt a végtelen Arktikus-óceánon.

A pusztulásra ítélt gőzös a jég szorításában vergődve 1872 őszén átlépte az északi szélesség 82. fokát, ahol a legénységnek a kemény hideg mellett a négy hónapig tartó sarkvidéki éjszakával is meg kellett birkóznia. A Tegetthoff végül sohasem szabadult ki a jég rabságából, ám a szeszélyes szél és a tenger 1873 nyarán mégis megadta a túlélés lehetőségét a legénység számára. Augusztus 30-án a matrózok földet fedeztek fel a távolban, melyet azonban a monumentális jégtáblák lassú mozgása miatt csak két hónappal ezután vehettek – ideiglenesen – birtokukba.

A tengerészek az örök fagy birodalmában fekvő szigetcsoportot – a Monarchia uralkodója után – Ferenc József-földnek keresztelték el, a következő hetek expedíciói során pedig még számos magyar és osztrák illetőségű helynevet alkottak. A császár-király után Weyprechtről, a fentebb már említett Zichy Ödönről, Rudolf trónörökösről és Deák Ferencről is elneveztek egy szigetet, míg Fiume és Budapest városának nevét egy-egy hegyfok kapta meg.

A Tegetthoff legénysége hét hónapot töltött a Ferenc József-földön, majd 1874 májusában a 23 főre fogyatkozó csapat úgy döntött, hogy a gőzös nélkül is kísérletet tesz a távozásra. A felfedezők csónakba szálltak, és Novaja Zemlja partjai felé eveztek, ahol egy orosz bálnavadászhajó később szerencsésen rájuk talált, és a norvégiai Vardö kikötőjébe szállította őket. A Tegetthoff személyzete 1874. szeptember 25-én érkezett vissza Bécsbe, ahol Weyprechték hősöknek kijáró fogadtatásban részesültek. A tengerészek meg is érdemelték a dicséretet, hiszen a két évig tartó jeges-tengeri utazás és a Ferenc József-föld feltérképezése során valóban emberfeletti teljesítményt nyújtottak.

A sikeres expedíció dacára a Monarchia sohasem kísérelte meg elismertetni a szigetcsoport feletti tulajdonjogát, hiszen egyrészt az expedíció magánvállalkozásként indult, másrészt pedig Ferenc József (ur. 1867-1918) amúgy sem kívánt belebonyolódni a kolonizációs versenyfutásba. Ebből eredően tehát téves az a megállapítás, miszerint a sarkvidéki terület a dualista birodalom gyarmata lett volna; a valóságban a szigetcsoport csak az 1920-as években szerzett komoly stratégiai jelentőséget, egészen addig a „senki földjének” számított. A Ferenc József-föld az ekkor kirobbanó rivalizálás során szovjet fennhatóság alá került, napjainkban pedig Oroszország birtokát képezi.