A nagy vadnyugati gyémántcsalás leleplezése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Korunk leghatalmasabb és legarcátlanabb átverése.”
(San Francisco Chronicle, 1872.)

1872. november 26-án leplezte le Clarence King geológus az ún. „nagy gyémántcsalást”, melynek kitervelői, Philip Arnold és John Slack hamis lelőhelyükkel két éven keresztül vezették orruknál fogva az amerikai üzleti élet legbefolyásosabb pénzembereit.

Az 1848-ban kezdődő kaliforniai aranyláz új korszakot nyitott az Egyesült Államok történetében, ugyanis a Csendes-óceán partvidékén felfedezett nemesfémlelőhelyek befektetők és szerencsevadászok ezreit vonzották a javarészt még feltérképezés előtt álló nyugati területekre. Miután ezek a vállalkozók 1859-ben, az ezüstben bővelkedő Nevada államban újabb dúsgazdag bányákat nyitottak meg, az amerikaiak körében egyfajta csodaváró hangulat uralkodott el; a közvélemény meg volt győződve róla, hogy a nyugaton húzódó Sziklás-hegységben még rengeteg kincs vár kiaknázásra. Ez az általános hiedelem aztán kiváló vagyonszerzési lehetőséget teremtett a – bűnözőkben egyébként is „bővelkedő” – Vadnyugat szélhámosai számára, akik az 1850-es évektől hamis lelőhelyekkel igyekeztek kicsalni a gyanútlan befektetők pénzét.

Ezek a csalók elsősorban aranyban és ezüstben „utaztak”, az újkori amerikai történelem legnagyobb svindlerei azonban az 1870-es évek elején mélyebben a zsebükbe nyúltak, és két esztendőn keresztül egy gyémántbánya ábrándképével tették lóvá az Egyesült Államok legbefolyásosabb vállalkozóit. A terv – melyet a dél-afrikai gyémántlelőhelyek felfedezésének híre inspirálhatott – egy Kentuckyból származó férfi, Philip Arnold fejéből pattant ki, aki – ún. „49-esként” – értékes, ám keserű tapasztalatokat szerzett a kincskeresésről a kaliforniai aranyláz idején. Arnold két évtizedes vadnyugati pályafutása alatt komoly szakértelemre tett szert a bányászatban, és a nagy csalás előtt – könyvelőként – a Diamond Drill Co. fúrókészítő vállalatnál állt alkalmazásban. Vélhetően ennél a cégnél tette rá a kezét azokra a gyémántokra, melyek később „alaptőkéül” szolgáltak az unokatestvérével, John Slackkel közösen indított törvénytelen vállalkozásban.

A két férfi zseniálisan kidolgozott, szinte tökéletes tervvel kezdte meg San Franciscó-i „üzleti tevékenységét.” Arnold és Slack 1870 novemberében, egy sötét éjszakán felkereste a város egyik legbefolyásosabb pénzemberének, George D. Robertsnek az irodáját, és arra kérte a férfit, hogy egy igen értékes bőrerszényt helyezzen számukra letétbe a Bank of Californiánál. Némi unszolásra a messziről jött, megviseltnek tűnő idegenek megmutatták a náluk lévő drágaköveket, de megígértették Robertsszel, hogy felfedezésüket és az indián területen fekvő állítólagos lelőhely létezését nem árulja el senkinek.

Az unokatestvérek ezután nyomtalanul eltűntek, az üzletember pedig éppen úgy tett, ahogy azt a csalók remélték: fogadkozása ellenére azonnal értesítette San Francisco leggazdagabb befektetőit – köztük a bankalapító William C. Ralstont, Collins Huntingtont és Asbury Harpendinget –, akik több részvénytársaságot is létrehoztak a rejtélyes gyémántlelőhely kiaknázására.Arnoldék eközben kiválóan játszották az együgyű, vidéki farmereket, és a következő hónapokban 100 000 dollárt csaltak ki Robertstől, mely összegből 1871 során Londonba utaztak, és jelentős mennyiségű csiszolatlan gyémántot vásároltak. Ez a kincs a San Franciscó-i befektetők előtt már úgy jelent meg, mint a titokzatos lelőhelyen tett második expedíció „termése”, aminek láttán Harpending és társai minden kétségüket elfeledték.

Az üzletemberek bizalmának elnyerésével Arnold és Slack csalása még magasabb körökbe gyűrűzött, ugyanis a nyugati parti vállalkozók a világhírű ékszerészt, Charles Tiffanyt bízták meg a gyémántok vizsgálatával. A szélhámosok szerencséjére a milliomos jelentősen túlértékelte a csiszolatlan drágaköveket, így a „gyémántláz” hamarosan a New York-i befektetők körét, illetőleg Washingtont is elérte, ugyanis Harpendingék a kitermelés mielőbbi megkezdése érdekében  – George B. McClellan és Benjamin F. Butler tábornokokon keresztül – erőteljes lobbitevékenységet fejtettek ki a bányászati törvény módosításáért. Eközben a csalók újabb vaskos dollárkötegekkel gazdagodtak, melyek egy részét ismét csiszolatlan gyémántokba fektették be; ezeket a köveket már a Colorado állam északnyugati csücskében kijelölt állítólagos lelőhelyen szórták szét. A San Franciscó-i üzletemberek által felkért bányamérnök, Henry Janin 1872 júniusában végzett terepfelmérése során áldozatul is esett Arnold és Slack szélhámosságának, Fortuna azonban később mégis több millió dolláros kártól mentette meg a gyémántbánya kiaknázására készülő befektetőket.

1872 októberében történt, hogy Janin egy vasúti kocsiban utazott az akkor még kevéssé ismert geológussal, Clarence Kinggel, aki ebben az időszakban földmérési munkálatokat végzett a nyugati államokban a kormány megbízásából. A tudós és a bányamérnök az út során beszélgetésbe elegyedett egymással, mely során Janin megmutatta a birtokában lévő gyémántokat, és King faggatózása nyomán az új coloradói lelőhelyről is mesélt. A geológust gyanúval töltötte el a felfedezés híre, ezért munkatársaival a bányamérnök által megjelölt helyre utazott, és a terület alapos vizsgálata során meggyőződött róla, hogy Arnold és Slack rászedte Harpendingéket.

King felfedezését követően azonnal San Franciscóba sietett, hogy figyelmeztesse az ottani befektetőket, majd – egy újabb kutatóút után – 1872. november 26-án egy tényfeltáró cikket közölt az Evening Bulletin című lapban. A bejelentés természetesen zűrzavaros állapotokat idézett elő a nyugati part gazdasági életében, ezzel együtt viszont a népszerűség csúcsára repítette Kinget, aki későbbi hírnevét és karrierjét nagyrészt e leleplezésnek köszönhette. A nagy gyémántcsalás kitervelői ekkor már „árkon-bokron” túl jártak: John Slacket soha nem sikerült megtalálni – mint utóbb kiderült, vagyona felélése után koporsókészítőként dolgozott Új-Mexikóban –, Arnold pedig szülőföldjén birtokot vásárolt és bankot alapított a Harpendingéktól kicsalt több százezer dollárból. Jóllehet, a férfit utolérte a törvény, teljes szigorával sohasem sújtott le rá; a szélhámosság értelmi szerzője néhány évvel később tüdőgyulladásban hunyt el, amikor egy párbajban szerzett sebesülésből lábadozott.