A párizsi kommün bukása

Szerző: Tarján M. Tamás

„A forradalom bizonyosan a leginkább tekintélyelvű dolog; ez az a cselekedet, aminek révén a népesség egyik fele rákényszeríti akaratát a másik félre, puskák, bajonettek és ágyúk segítségével […] ha pedig a győztes párt nem akarja, hogy küzdelme hiábavalónak bizonyuljon, fenn kell tartania uralmát a félelem eszközével, melyet fegyvereivel kelt a reakcióban. Vajon a párizsi kommün fennmaradt volna akár egyetlenegy napig, ha ez a hatalom nem használja fel fegyvereseit a burzsoázia ellen?”
(Friedrich Engels)

1871. május 28-án foglalták el az Adolphe Thiers vezette ideiglenes francia kormány csapatai Párizs városát, ahol két hónappal korábban a radikális politikai csoportosulások által megalakított kommün vette át az irányítást. A több mint egy hétig tartó utcai harcok és a reguláris hadsereg bevonulását követő megtorlások több tízezer áldozatot követeltek a felkelők részéről, akiket Marx és a későbbi baloldali gondolkodók – tévesen – az első proletárdiktatúra alapítóiként tiszteltek.

Mint ismeretes, 1870 nyarán III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870) háborút indított Poroszország ellen, mely Bismarck diplomáciai és Moltke katonai zsenijének köszönhetően a német egység megvalósítására törekvő birodalom győzelméhez vezetett. Patrice de Mac-Mahon marsall néhány héten belül beszorult Metz erődjébe, a csapdába esett sereg felmentésére igyekvő III. Napóleon pedig Sedannál megsemmisítő vereséget szenvedett. A császár kudarcával a császárság intézménye is összeomlott: két nappal a csata után Jules Favre és Léon Gambetta vezetésével egy köztársasági kabinet alakult – az ún. nemzeti védelem kormánya –, mely ugyancsak sikertelenül próbálta megállítani az ellenséget.

A forrongó Párizst még 1870 szeptemberében körbezárták a porosz hadak, majd négy hónapos ostrom után kapitulációra is kényszerítették, hogy aztán 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében kiáltsák ki a Német Császárságot. Tíz nappal az újabb megaláztatás után Franciaország végre fegyverszünetet köthetett, aminek következtében az addig tehetetlenségre kárhoztatott, Bordeaux-ban megalakuló nemzetgyűlés került előnyös pozícióba, mely Adolphe Thiers kezébe rakta le a végrehajtó hatalmat.

Bár Thiers az új intézmények Versailles-ba költöztetésével kísérletet tett a politikában támadt mérhetetlen űr betöltésére, Párizs pacifikálásához nem csak a hatalmas távolságot kellett volna leküzdenie. A konfliktust elsősorban az gerjesztette, hogy az új nemzetgyűlésben a royalista és konzervatív politikusok kerültek többségbe, míg a fővárosban az ostrom hónapjai alatt a radikálisabb eszmék nyertek teret. A bizalmatlanság kölcsönös volt, a helyzetet pedig jelentős mértékben megnehezítette, hogy a párizsi Nemzetőrség rengeteg fegyvert és ágyút birtokolt. 1871. március 18-án Thiers kísérletet tett a főváros elfoglalására, ám a helyi milícia ellenszegült a kormányfő akaratának, sőt, a demoralizált reguláris sereg soraiból sokan átálltak a párizsiak oldalára. A nap végére a nemzetgyűléshez lojális erőket kiűzték a városból, tíz nappal később pedig választásokat tartottak, melyek eredményeként megalakult a 92 tagú párizsi kommün.

A későbbi marxista interpretációval szemben a városi tanács – melynek Frankel Leó személyében magyar tagja, sőt, bizottsági elnöke is volt – ideológiai szempontból egyáltalán nem volt homogén intézmény: képviselőinek jelentős többsége Proudhon, vagy a március 17-én börtönbe került Blanqui hívei közül került ki, de a régi hagyományokra támaszkodó jakobinusok is komoly erőt képviseltek (ők követelték például a forradalmi naptár visszaállítását). A kommün 1871 márciusában 10 bizottsággal kezdte meg munkáját, melyeken keresztül a törvényhozó és végrehajtó hatalmat egyaránt birtokolta, így aztán a következő hetekben nagy hatékonysággal hajthatta végre programját. Párizsban hamarosan szétválasztották az egyházat és az államot, felfüggesztették az adósságokat, eltörölték az ostrom idején elmaradt bérleti díjakat, visszaadták a zálogba tett munkaeszközöket, illetőleg lehetővé tették, hogy a dolgozók irányításuk alá vonják a tulajdonos nélkül maradt üzemeket.

A kommün emellett számos szociális intézkedést is foganatosított, így például bevezette a tízórás munkanapot, ingyenes és kötelező oktatást biztosított a gyermekeknek, egyenjogúsította a nőket, a Nemzetőrség elesett katonáinak özvegyei és árvái számára pedig nyugdíjat fizetett. Jól látható tehát, hogy Marx tévedett, amikor a párizsi események kapcsán kommunizmusról, proletárdiktatúráról beszélt, hiszen Párizsban továbbra is megmaradt, sőt, döntő szerepet játszott a magántulajdon, de a képviselők visszahívhatósága és a lokális szervezetek nagyfokú önállósága is a német filozófust cáfolta. A kommün uralma persze messze nem volt demokratikus, hiszen a munkásmilícia alkalmasint terrorral és túszok révén biztosította a tanács hatalmát.

Párizs példájára egyébként Franciaország több városában is alakultak hasonló tanácsok, Thiers-ék azonban elszigetelték egymástól ezeket a felkeléseket, majd sorra felszámolták őket. Az ideiglenes kormány aztán 1871. május 10-e után, a frankfurti béke megkötésével még inkább szabad kezet kapott, ráadásul a radikális eszmék térhódításától tartó I. Vilmos német császár (ur. 1861-1888) hadserege közreműködött a főváros körülzárásában. Mac-Mahon marsall vezetésével május 21-én offenzíva indult Párizs ellen, a mintegy 130 000 fős francia és német reguláris katonaság pedig 8 nap alatt el is foglalta a fővárost.

Az utcákon dúló harcok minden addigi polgárháború szörnyűségein túltettek: a katonák a civilekkel, a kommün tagjai a túszokkal kegyetlenkedtek, miközben utcáról utcára, barikádról barikádra folyt a küzdelem, és – többek között – a Tuileriák palotája, illetve a Városháza is tűz martalékává lett. Mac-Mahon május 28-án jelentette be a reguláris csapatok győzelmét, áma a marsall ígéretével ellentétben a béke ekkor még nem tért vissza Párizsba: a hadsereg kíméletlen hajtóvadászatot indított a kommün tagjai és támogatói ellen, mely során gyakran fényképek alapján igyekeztek azonosítani a „bűnösöket.” Becslések szerint legalább 25 000 kommünár veszítette életét a következő napok vérengzései alatt, később pedig több tízezer főt állítottak bíróság elé, és ezreket ítéltek új-kaledóniai, algériai száműzetésre, vagy hosszú börtönfogságra.

A mintegy hatvan napig fennálló párizsi kommünhöz hasonló társadalmi felfordulásra utóbb soha nem került sor Franciaországban, a 19. század végén világszerte terjeszkedő szocialista és anarchista mozgalmak azonban igyekeztek erőt meríteni ebből az eseményből. A marxi interpretáció nyomán a szélsőbaloldal idővel mítoszt kreált a kommün történetéből, melyre Bakunyin, Lenin és Trockij mellett később még Mao Ce-tung is előszeretettel hivatkozott.