A Német Császárság születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Három császárt láttam teljesen mezítelenül, és a látvány nem volt költői.”
(Otto von Bismarck)

1871. január 18-án, a versailles-i palota tükörtermében deklarálták az egyesült Német Császárság születését, melynek első uralkodója a Hohenzollern-házból származó I. Vilmos porosz király (ur. 1861–1888) lett. A porosz-francia háborút jelképesen lezáró aktus a német egységért folytatott több évtizedes küzdelemnek is véget vetett, és – Bismarck diplomáciai zsenialitásának hála – megalapította a kontinentális Európa egyik legerősebb birodalmát.

Az 1648-as vesztfáliai béke értelmében a Német-Római Császárság a gyakorlatban több mint 300 szuverén államra tagolódott, a közép-európai térség vezető szerepéért pedig a Bourbon és a Habsburg dinasztiák, illetve a – Nagy Frigyes (ur. 1740-1786) korára nagyhatalmi tényezővé emelkedő – poroszok versengtek. Paradox módon az is az egyesülés gondolatát erősítette, hogy a napóleoni háborúk során a Német-Római Birodalom területe egy csapásra Franciaország befolyása alá került, ugyanis az osztrák, de főleg az 1806. évi porosz vereség okozta sokk megteremtette az erős német nemzetállam igényét. Jóllehet, a térséget Habsburg befolyás alá rendelő 1815-ös bécsi kongresszus határozottan szembement ezzel a szándékkal, Poroszország 19. századi megerősödése elegendő mozgásteret adott a liberális nacionalista program számára.

A Német Szövetség és az 1818-ban létrehozott Vámunió által is jelzett egységtörekvések hívei az 1848-as forradalmak idején már két programot is kínáltak a német hazafiak számára: a Habsburg vezetésű nagynémet és a Hohenzollern vezetésű kisnémet egységet, mely Ausztriát a születő nemzetállam keretein kívül hagyta volna. Jóllehet, az 1848-as frankfurti birodalmi gyűlés kudarca, illetve az 1850-es porosz-osztrák olmützi szerződés látszólag ismét minimalizálta a német egység esélyeit, az 1862-ben kancellárrá kinevezett Otto von Bismarck mesteri diplomáciai húzásainak hála a nacionalisták romantikus álma egy évtizeden belül mégis valósággá lett.

Máig vita tárgyát képezi, hogy a zseniális kancellár az 1862–70 között folytatott politikai játszmákkal vajon kezdettől fogva Németország egyesítésére törekedett, vagy „csupán” Poroszország nagyhatalmi pozícióját akarta biztosítani, mindenesetre a tárgyalások és a háborúk mesteri kombinációjával sikerült a lehető legmagasabb célt teljesítenie. A nemzetállami ambíciók legnagyobb ellenfele a térség irányításáért XIV. Lajos (ur. 1643-1715) kora óta marakodó két nagyhatalom, Franciaország és a Habsburg Birodalom volt, melyeket Bismarck már közvetlenül hatalomra kerülése után Poroszország riválisaiként kezelt. Jóllehet, 1864 során Berlin és Bécs közösen lépett fel a Schleswig-Holstein annexiójára törekvő Dánia ellen, a szövetségben megvívott háborúban a színfalak mögött már a másik fél katonai potenciáljának felmérése és kiismerése zajlott.

Miután Bismarck meggyőződött arról, hogy Poroszország technikai és infrastrukturális téren is felülmúlja Ausztriát, először diplomáciai háborút indított Ferenc József császár (ur. 1848-1916) ellen; tehetségét mutatja, hogy a tökéletesen elszigetelt birodalom 1866-ban végül maga kényszerült hadüzenetre Berlin ellen, amit Königgrätznél elsöprő porosz győzelem követett. A prágai békével lezáruló konfliktus után nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria elvesztette vezető szerepét a német államok között, így Poroszország gyakorlatilag ellenállás nélkül szervezhette meg az Észak-Német Szövetséget, ami a birodalomépítés utolsó előtti fázisát jelentette.

Poroszország felemelkedése ugyanakkor a német egység másik ellenfelének, III. Napóleon császárnak (ur. 1852-1870) az ellenérzését is felkeltette, Bismarck pedig tökéletesen tudatában volt annak, hogy a birodalomépítés sikeres befejezéséhez egy újabb háborún keresztül vezet az út. Franciaországgal szemben a „Vaskancellár” lényegében ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint 1864–66 között Ausztria ellen: a német diplomácia ezúttal is biztosította II. Sándor cár (ur. 1855-1881) semlegességét, a Habsburg uralom alatt álló Velence visszaszerzésének reményével maga mellé állította Olaszországot, és Angliát is távol tartotta a konfliktustól.

III. Napóleon az 1860-as évek végére ugyanabba a reménytelenül elszigetelt helyzetbe került, mint egykor Ferenc József, innentől pedig már csak egy lépés volt a háború kiprovokálása. Erre kiváló alkalmat szolgáltatott a spanyol trón 1868. évi megüresedése, ami azután következett be, hogy Prim és Serrano tábornokok puccsát követően II. Izabella királynő (ur. 1833-1868) lemondott koronájáról. Franciaország és Poroszország között eleve nem volt konszenzus abban, hogy ki foglalja el az ibériai királyság trónját, a helyzet pedig tovább súlyosbodott azáltal, hogy I. Vilmos egyik távoli rokona, Hohenzollern-Sigmaringen Lipót lépett elő a legesélyesebb jelöltté. III. Napóleon érthető módon nem akarta, hogy országát délről és keletről is Hohenzollern birtokok fogják közre, Bismarck pedig – többek között a híres emsi távirat segítségével – a császár alkudozási kísérleteiből botrányt kreált, és – csakúgy, mint 1866-ban Ferenc Józseftől – háborút provokált ki tőle.

Az elkövetkező események aztán ugyanúgy alakultak, mint ahogy azt a fentiek során Ausztriával kapcsolatosan leírtuk: a bátortalan francia betörést gyors porosz felvonulás és eredményes ellentámadás követte, mely során a Helmuth von Moltke vezette német hadak Metz erődjébe szorították MacMahon marsall csapatait, majd szeptemberben Sedannál tönkreverték a hadvezére felmentésére igyekvő III. Napóleont. A sedani csata után maga a császár is porosz fogságba esett, és reménytelen helyzetét látva hamarosan lemondott trónjáról; eközben Moltke csapatai mélyen benyomultak az ország szívébe, 1870 végén pedig Párizs körül is bezárult az ellenséges erők ostromgyűrűje.

Franciaország szégyenteljes vereséget szenvedett, megaláztatása csúcsát azonban mégis 1871. január 18-a jelentette, amikor az összegyűlt német fejedelmek a versailles-i palota tükörtermében deklarálták a Német Császárság születését és I. Vilmos trónra emelését. Ezzel a szertartással valóra vált a bismarcki álom, a január 28-i fegyverszünet, majd a májusi frankfurti béke pedig újabb súlyos feltételeket – például Elzász-Lotharingia átadását – szabott a  megszégyenült Franciaország számára.

A német egyesítés azonban sok szempontból csak a kezdete volt azon hatalmas politikai életműnek, ami a Vaskancellár nevéhez kötődött: az egyesítés után a birodalom páratlan fejlődésnek indult, és hamarosan az európai kontinens domináns nagyhatalmává vált, ezekben a sikerekben pedig Otto von Bismarck ugyancsak oroszlánrészt vállalt.