III. Napóleon lemond trónjáról

Szerző: Tarján M. Tamás

„A hadsereg országunk igazi nemessége.”
(III. Napóleon)

1870. szeptember 4-én mondott le trónjáról III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870), miután a sedani ütközetben katasztrofális vereséget szenvedett Poroszországtól. A Victor Hugo által „Kis Napóleonnak” titulált uralkodó bukása ellentmondásos 18 esztendőt zárt le, ezt az időszakot egyfelől a modernizáció, másfelől viszont a felelőtlen dicsőséghajhászás jellemezte.

Bonaparte Károly Lajos 1808-ban, Párizsban látta meg a napvilágot, ő volt Bonaparte Lajosnak, Napóleon holland királlyá koronázott öccsének és Hortense de Beauharnaisnak – Joséphine császárné első házasságából született leányának – a harmadik gyermeke. Mivel a napóleoni birodalom a herceg hét éves korában összeomlott, Lajos svájci emigrációban töltötte fiatalkorát. A szülői házban talán túlzottan is belenevelték a dinasztikus öntudatot, így aztán később hosszú évtizedeket fordított a hatalom megszerzésére szőtt kalandos terveire. A férfi – nagybátyja emlékét felhasználva – 1836-ban és 1840-ben is megpróbált lázadást szítani, de néhány órán belül elvetélt próbálkozásaival a köznevetség tárgya lett. Lajos Fülöp (ur. 1830-1848) kormánya ennek ellenére a második puccskísérletet már súlyosan megtorolta, és Bonapartét Ham erődjébe zárták, ahonnan csak 1846-ban tudott megszökni.

Az 1848 februárjában kirobbanó párizsi forradalom ismét lázas tervezgetések közepette találta a későbbi császárt, Bonaparte azonban ekkor már elég bölcsnek bizonyult ahhoz, hogy – miközben felépítette hazafias imázsát – kivárja, míg a hatalom érett gyümölcs módjára az ölébe hullik. Ahogy Victor Hugo is írta, a francia nép a forradalommal, munkásfelkeléssel és kaotikus állapotokkal megérkező 1848-as esztendőben már egy új Napóleonra várt, és a nosztalgia elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy decemberben köztársasági elnöknek válasszák meg Charles-Louis Bonapartét. A politikus elnöki ciklusa nem ígérkezett egyszerűnek, ugyanis elsöprő győzelme ellenére a „kis Napóleonnak” olyan nemzetgyűléssel kellett együtt kormányoznia, melynek többsége ellenszenvvel viseltetett iránta.

A későbbi császár azonban okos politikusnak bizonyult, költséges körútjai során elérte, hogy a választók a népszerűtlen vagy hibás döntéseket – például az 1850-es, választójogot korlátozó törvényt – a nemzetgyűlés számlájára írják, miközben ő a jog és a rend védelmezőjének képében tetszeleghetett. Bonaparte népszerűsége így aztán az egekbe szökött, de ennek meg is volt az ára: a politikus 1851. december 2-án – az austerlitzi csata évfordulóján – végrehajtott sikeres puccsával gyakorlatilag az adósok börtöne elől menekült a hatalomba.

Bonaparte ezen a napon a hozzá lojális hadsereg segítségével megszállta Párizst, és miután korábban híveit helyezte a legfontosabb pozíciókba, azt kell mondanunk, ügyesebbnek bizonyult, mint nagybátyja az 1799. évi brumaire-i államcsíny idején. A köztársasági elnök még azon a napon népszavazással legitimálta hatalmát, majd december 21-én önkényesen tíz évre hosszabbította meg mandátumát. Lajos egyeduralmát a francia polgárok többsége örömmel fogadta – egyedül a déli tartományokban kezdődtek zavargások –, és ugyanígy vélekedtek később a császárság restaurációjáról is. 1852. december 2-án teljesülhetett Charles-Louis Bonaparte gyermekkorától fogva dédelgetett álma, és III. Napóleon néven végre felülhetett Franciaország trónjára.

A „kis Napóleon” uralkodását az utókor az uralkodó kalandor jelleme miatt hajlamos negatívan megítélni, ami annyiban jogos lehet, hogy a császár Franciaországot a grandeur és a gloire, azaz a nagyság és dicsőség – sokszor felelőtlen – hajszolásának pályájára állította. III. Napóleon nagy álma az volt, hogy feltámassza a nagybátyja által létrehozott Európát, és az 1815-ben megalázott császárságot ismét a kontinens vezető hatalmává tegye. Az uralkodót ez a szándék motiválta, amikor 1854-ben – Nagy-Britannia oldalán, Oroszország ellenében – belépett a krími háborúba, és 1859-ben hasonló okból nyújtott katonai segítséget az olasz egységért küzdő Piemontnak is. Bár ezekben a küzdelmekben a diadal nem csak a francia fegyverek érdeme volt, a diplomácia terén – például az 1856-os párizsi békével, vagy a Ferenc József császárral (ur. 1848-1916) megkötött villafrancai egyezménnyel – III. Napóleon mégis úgy reprezentálhatta magát, mint aki kezében tartja Európa sorsát.

Időközben Franciaország a grandeur és gloire jelszavával a Távol-Kelet vizein is megjelent, ahol III. Napóleon fel akart zárkózni a Kína gyarmatosítására készülő britek mellé. A császárság I. Viktória királynő (ur. 1837-1901) oldalán belépett a második ópiumháborúba (1856-60), részt vett a tajping-felkelés leverésében, miközben megvetette lábát az Indokínai-félszigeten. Franciaország ebben az időben a dicsőség érdekében számos kockázatos akcióra vállalkozott, melyek közül a leghíresebb – és legtragikusabb – Habsburg Miksa (ur. 1864-1867) mexikói császársága volt. III. Napóleon 1864 során beszélte rá egykori ellenfelét, Ferenc Józsefet a „közép-amerikai kalandra”, így aztán Miksa főherceget a forrongó, köztársaságpárti országba vitték, majd az 1867-es esztendőben sorsára hagyták Benito Juárez elnökkel szemben.

Bár a gloire hajhászásának kritikája mindenképpen jogos, III. Napóleon uralkodása kapcsán arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a császár 18 éve alatt Franciaország a prosperitás útjára lépett. Ez nagyban Napóleon érdeme volt, aki a merkantilizmussal szemben birodalma piacainak megnyitását és a gazdaság liberalizációját preferálta, ezzel pedig elősegítette a modernizációt és az ipari forradalom kibontakozását. Bár az uralkodót ellenzéke mindvégig zsarnoksággal vádolta, a valóságban a Második Császárság közéletét nagyfokú szabadság jellemezte; hatalma megszilárdulása után III. Napóleon engedélyezte a szakszervezetek működését, legalizálta a sztrájkokat, 1867-ben pedig bevezette a sajtószabadságot.

A „kis Napóleon” diktatórikusnak bélyegzett uralma – mely valójában egy erősen központosított alkotmányos monarchia volt – stabilitást és anyagi jólétet hozott Franciaország számára, amiről többek között a széles sugárutakkal, körutakkal és fényűző épületekkel gyarapodó Párizs is tanúskodott. Az uralkodó tehát ilyen szempontból méltó utódnak bizonyult nagybátyja trónján, ám a külpolitikai téren folytatott dicsőséghajhászás mégis a vesztét okozta.

Franciaország lényegében abba bukott bele, hogy III. Napóleon hívei túlságosan is a császár által hirdetett grandeur és gloire propagandájának befolyása alá kerültek. Ez ugyanis a magyarázata annak, hogy a porosz-osztrák háború (1866) után az uralkodó nem talált támogatókat az általa szorgalmazott hadügyi reformokhoz – mondván arra úgysincs szükség –, de az is a grandeur-re vezethető vissza, hogy Napóleon később belesodródott a Poroszország elleni végzetes háborúba. Miután a német területek egyesítésére készülő I. Vilmos (ur. 1861-1888) erői döntő győzelmet arattak Ausztria felett, Franciaország maradt az egyedüli nagyhatalom, mely a porosz célok útjába állhatott. Az összecsapás tehát várható volt, Bismarck, a zseniális diplomata pedig a megüresedő spanyol trón körüli 1869-es vitát használta fel a háború kiprovokálására, miután elküldte Vilmosnak híres emsi táviratát. A távirat tartalma és a Napóleont képviselő Benedetti követ hazaküldése sértő volt a francia nemzeti önérzet számára, a sajtó által felhergelt közvélemény pedig – éppen a grandeur jelszavával – végül hadüzenetre kényszerítette az uralkodót.

A létszámban nagyobb, technikai téren sokkal fejlettebb porosz hadak aztán 1870 nyarán villámgyors vereséget mértek a csapnivaló hadvezérnek bizonyuló III. Napóleonra, és szeptember 1-jén Sedannál a császár egész seregét bekerítették. Az uralkodó porosz fogságba került, majd három nap múlva, szeptember 4-én lemondott trónjáról, és Nagy-Britanniába utazott, ahol haláláig Viktória királynő kegydíjából élt. III. Napóleon távozását követően szinte azonnal kikiáltották a Harmadik Köztársaságot, mely születése után soha nem látott rémálmokat kellett átéljen: 1871 januárjában a háborút megnyerő poroszok – a versailles-i palota tükörtermében – kikiáltották a Német Császárságot, majd – tetemes hadisarc mellett – elszakították Franciaországtól Elzászt és Lotharingiát. Ez a magyarázata annak, hogy az egyébként tehetséges III. Napóleon uralmával kapcsolatban ma elsősorban Victor Hugo lekicsinylő és ironikus szavait szokás felidézni, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a császár által hirdetett grandeur és gloire jelszava a későbbi évtizedekben is bűvöletében tartotta Franciaországot.