Kirobban a francia-porosz háború

Szerző: Tarján M. Tamás

1870. július 19-én küldte el hadüzenetét III. Napóleon (ur. 1852-1870) Berlin számára, ezzel kitört a francia-porosz háború, a német egyesítés folyamatának utolsó összecsapása. I. Vilmos (ur. 1861-1888) és Bismarck Poroszországa megsemmisítő vereséget mért a francia császár erőire, ezzel előidézte a Második Császárság bukását, majd a Harmadik Köztársaság megszületését.

Ausztria 1866-ban megalázó vereséget szenvedett a poroszoktól, ennek eredményeként I. Vilmos létrehozhatta az Északnémet Szövetséget, vagyis a német területek egyesítése karnyújtásnyira került. III. Napóleon francia császárnak nem állt érdekében, hogy keleti határai mentén egy erős nemzetállam jöjjön létre, ezért az osztrák kudarc után szövetségeseket keresett a kisnémet egység ellenében. Bár Németország születése egyik európai hatalomnak sem állt érdekében, Bismarck kancellár a háború és a diplomácia mesteri kombinációjával elérte, hogy legalább a nagyhatalmak semlegességét biztosítja: a franciák tehát hiába próbálkoztak Szentpéterváron, II. Sándor cárnál (ur. 1855-1881), sikertelenül próbálták revánsra késztetni a megalakuló Osztrák–Magyar Monarchiát, és még Dél-Tirol ígéretével sem tudták rávenni II. Viktor Emánuel olasz királyt (ur. 1861-1878) a hadba lépésre.

III. Napóleon birodalma elszigeteltebb volt, mint valaha; Bismarck jól tudta ezt, ezért a hatvanas évek végén már tudatosan arra törekedett, hogy hadüzenetet provokáljon ki Párizstól, amire aztán a spanyol trón körüli vita biztosított lehetőséget. 1868-ban, a Prim tábornok vezette puccs után II. Izabella királyné (ur. 1833-1868) lemondott az ibériai ország koronájáról, melyet ezután I. Vilmos rokona, a Hohenzollern-Sigmaringen ágból származó Lipót herceg próbált megszerezni. III. Napóleon érthető módon kifogásolta, hogy országát a porosz királyi dinasztia két tűz közé szorítsa, ezért többször tiltakozott a jelölés ellen, 1870 júliusában pedig egyik diplomatája, Vincent Benedetti révén próbálta meggyőzni a Hohenzollern uralkodót. Ezen tárgyalásokhoz kapcsolódott a Bismarck által Vilmosnak küldött emsi távirat, melynek szövegezése – a benne szereplő állítólagos inzultusok leírása – hamarosan felszította a sajtóban a francia-porosz ellentétek lángját. Benedetti nemsokára visszatért Párizsba, a felháborodott császár pedig hadat üzent I. Vilmosnak.

Bár III. Napóleon hadüzenetét egyedül Poroszországnak szánta, kisvártatva nem csupán az Északnémet Szövetség, de a még független délnémet államok – Bajorország, Baden, Württemberg – is beléptek a háborúba. A franciák ugyan betörtek a Saar-vidékre, Helmuth von Moltke porosz főparancsnok azonban – a vasútvonalak segítségével, miként az 1866-os háborúban – villámgyorsan mozgósítani tudott a támadók ellen, így helyzeti előnybe került. A 19. század második felére ismét győzhetetlenségi nimbusszal rendelkező német erők az átgondoltabb stratégia és a Krupp-művek által gyártott tüzérség révén hamar visszaszorították III. Napóleon erőit, és betörtek Franciaországba. Patrice MacMahon marsall a sorozatos vereségeket követően a nyár végére Metz erődjébe szorult, a felmentő seregek élén pedig maga a császár indult meg kiszabadítására. III. Napóleon láthatóan nem örökölte Bonaparte hadvezéri tehetségét, ugyanis 1870. szeptember 2-án, Sedan mellett katasztrofális vereséget szenvedett, melynek eredményeként teljes hadserege megadta magát a poroszoknak.

A fogságba esett francia uralkodó a kudarcot követően azonnal lemondott trónjáról – később bejárta a világsajtót az a jelenet, amikor Napóleon a csata után átadta kardját Vilmosnak –, Franciaország pedig az anarchia állapotába került, amiből a Léon Gambetta és Jules Favre vezette puccsisták, később pedig Adolphe Thiers és köztársasági kormánya sem tudták kirángatni a tönkrevert nagyhatalmat. Mivel a kikiáltott Harmadik Köztársaság két nappal Sedan után hadat üzent I. Vilmosnak, gróf Leonhard von Blumenthal vezetésével a poroszok hamarosan ostrom alá vették Párizst, és az 1871. január 28-i fegyverszüneti egyezmény megkötéséig körülzárva tartották a fővárost.

Bismarck diplomáciai húzásai és az ezekkel összefüggő hadi sikerek révén Poroszország elérte célját: egyesítette a Német Császárságot, melynek születését 1871. január 18-án, a versailles-i palota tükörtermében kiáltottak ki. A megalázó vereség, és ezzel együtt Elzász-Lotharingia elvesztése aztán több évtizedes revánsvágyat ültetett el a francia félben, a vitatott hovatartozású, vegyes lakosságú területből származó konfliktus pedig egészen a második világháború végéig meghatározta Németország és Franciaország viszonyát.