Mannerheim finn elnök születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1867. június 4-én született Carl Gustaf Emil Mannerheim, az első világháború után születő független finn állam egyik alapítója, aki pályafutása során az ország régense, elnöke, és hadseregének vezérkari főnöke volt.

A svéd és német gyökerekkel rendelkező Mannerheimet nagybátyja, Albert von Julin nevelte fel, miután apja játékszenvedélye következtében korábban elhagyta a családot. Julin 1882-ben kadétiskolába küldte a magatartási problémával küzdő Carlt, a makacs fiatalember azonban nemsokára kilépett, egyetemi tanulmányokba kezdett, majd öt év után mégis visszatért a katonaélethez. Miután Finnország a 19. században az Orosz Birodalom tartománya volt, Mannerheim Szentpétervárra került, ahol pályája végre felfelé ívelt: Mária Fjodorovna cárné lovas testőrségébe került, és házasságot kötött az előkelő Alexandra Arapovával.

Mannerheim önkéntesként jelentkezett az 1904-ben kirobbanó orosz–japán háborúba, egy évvel később pedig II. Miklós (ur. 1894-1917) megbízásából a cári titkosszolgálat ügynökeként, magát néprajzkutatónak álcázva beutazta Ázsia nagy részét, hogy felmérje a japán és brit térhódítást Kínában, illetve, hogy felderítse az említett államok besúgóhálózatát. Mannerheim az orosz szolgálat további éveiben Lengyelországban irányított egy lovasezredet, az első világháború során az osztrák–magyar fronton és Romániában harcolt. Miután 1917. október 25-én Péterváron kitört a bolsevik forradalom, Mannerheim hazatért Finnországba, ezzel oroszországi karrierje véget ért.

A finn politikai helyzetben a veterán tábornok hamar „kérőkre” talált, ugyanis Oroszországhoz hasonlóan itt is polgárháború tört ki a vörösök és a fehérek között. A tábornok elfogadta a finn függetlenséget kikiáltó kormányfő, Petr Evind Svinhufvud felkérését, és a fehérek élére állt. Az 1918 tavaszáig húzódó polgárháború során Mannerheim szervezte meg a fehér csapatokat, az ő diplomáciai sikere volt a német katonai támogatás, ezenfelül stratégiájával megszerezte pártja számára a végső győzelmet. Miután a központi hatalmak Károly Frigyes hessen-kasseli herceget ültették a – rövid életű – Finn Királyság trónjára, Mannerheim háttérbe vonult, a német bukás után azonban régensként 1919 tavaszáig kormányozta az országot, és előkészítette a köztársasági átmenetet. Mivel Juho Stahlberggel szemben vereséget szenvedett az 1919 júliusi választásokon, Mannerheim a visszavonulás mellett döntött, és a húszas éveket utazgatással töltötte.

Miután Svinhufvud 1931-ben másodszor is megszerezte a kormányfői posztot, az idős tábornok újra Finnország vezérkari főnöke, majd az ország haditanácsának elnöke lett. A világháborút megelőző évtizedben Mannerheim főleg az ország felfegyverzését, és hadiiparának fellendítését tűzte ki célul, miközben hasztalanul próbált katonai szövetséget kötni a semlegességét féltve őrző Svédországgal. Ezek a kudarcok végül oda vezettek, hogy Finnország a második világháború kirobbanása után magányosan és védtelenül állt szemben a Szovjetunióval, mely Leningrád és Murmanszk biztonsága érdekében meg akarta szerezni a Finn-öbölben fekvő Viipuri városát, illetve Karélia területét. Finnország ellenállt Sztálin követelésének, ezért 1939. október 17-én megszakadtak a tárgyalások, és a hatalmas birodalom hadat üzent alig ötmilliós lakossággal bíró nyugati szomszédjának. November 30-án kirobbant az úgynevezett téli háború.

Amikor Mannerheim tudomást szerzett a tárgyalások csődjéről, Svinhufvud egy régi rendeletére hivatkozva – 72 esztendősen – átvette a finn hadsereg főparancsnokságát, és teljhatalommal élve megszervezte az ország védelmét. A zseniális stratéga az 1939–40 telén zajló küzdelem során sikeresen alkalmazta a világháborúra jellemző frontharc és a gerilla hadviselés elemeit. Az elbizakodott szovjet hadvezérek – Vorosilov és Tyimosenko – felderítés nélkül támadtak a kicsi országra, Mannerheim erői azonban sikeresen manővereztek velük szemben, és szégyenteljes vereségek sorát mérték rájuk. A finn háború viszonyairól sokat elárul, hogy a szovjetek a finn veszteségek hatszorosát szenvedték el, majdnem 130 000 főt veszítettek a háború 4 hónapja alatt. Természetesen Mannerheim sem tudott csodát tenni, a szovjet túlerő végül békére kényszerítette Finnországot, mely 1940 márciusában jelenlegi határai mögé szorult vissza, Sztálin megszerezte Viipuri városát, az északi Petsamo kikötőjét, valamint Karélia keleti felét.

A szovjet támadás után érzett revánsvágy végül Finnországot a tengelyhatalmak oldalára állította: Mannerheim főparancsnoksága alatt a finnek 1941. augusztus 27-én megtámadták a szovjeteket, az offenzíva azonban csak az elcsatolt területek visszaszerzésére irányult. Mannerheim ellenségként is jelentős szolgálatot tett Sztálin számára, miután Hitler kérését megtagadva nem vett részt csapataival Leningrád körülzárásában, így a város a több éves ostrom során biztosíthatta utánpótlását, és feltartóztathatta a német offenzívát. Később, a szovjet ellentámadás megindulásakor, az idős tábornok is átállt a szövetségesek oldalára. Amint a frontvonal elérte Finnországot, Mannerheim lemondatta a háborús kormányfőt, Rysto Rytit, és átvette az elnökséget, majd a lappföldi háború során kiszorította a német egységeket az országból.

A világháború után Mannerheim nekilátott a béke és Finnország biztonságának megteremtéséhez: politikai tehetségét dicséri, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökével, Zsdanovval folytatott tárgyalásai során sikerült megakadályoznia hazája szovjet megszállását. Mannerheim rövid elnöksége példát szolgáltatott utódai számára abból a szempontból, hogy a finn függetlenséget alapvetően a szovjet félnek tett gesztusokkal igyekezett megtartani. Sokak szerint a tábornok reputációja is hozzájárult ahhoz, hogy Sztálin megelégedett nyugati szomszédja együttműködésével.

Mannerheim a szovjet tárgyalások idején már közeledett 80. életévéhez, ezért, egészségi állapotára hivatkozva,1946 márciusában lemondott államfői tisztségéről. Utolsó éveit Portugáliában, majd Svájcban töltötte, életét 1951-ben, Lausanne-ban fejezte be, mint a finn állam megteremtője, és népe függetlenségének legendás védelmezője.