A solferinói csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Csupán egyszerű átutazó voltam, nem vettem részt ebben a nagy konfliktusban; de az én ritka kiváltságom volt, jóllehet, szokatlan körülmények között, hogy szemtanúja legyek az eseményeknek…”
(Henry Dunant: Solferinói emlék)

1859. június 24-én ütköztek meg III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870) és II. Viktor Emánuel piemonti király (ur. 1849-1878) egyesült hadai I. Ferenc József osztrák császár (ur. 1848-1916) seregével Solferino mellett. A véres csata a szövetséges erők diadalával végződött, ami döntő befolyást gyakorolt a három koronás fő háborújára, illetőleg az olasz egységtörekvésekre.

Az 1848–49 során elszenvedett kudarcokból II. Viktor Emánuel és miniszterelnöke, Camillo Benso di Cavour azt a tanulságot vonta le, hogy a Szárd-Piemonti Királyság önmagában nem rendelkezik elegendő erővel Itália egyesítéséhez, és a félsziget északkeleti területeit – Venetót és Lombardiát – uraló Ausztriával szemben nagyhatalmi segítségre szorul. Ez a támogatói szerep egyértelműen a Habsburg Birodalom hagyományos kontinentális riválisára, Franciaországra „várt”, melynek ambiciózus uralkodóját, III. Napóleont Piemont a krími háborúban (1853-56) való részvétellel tudta „lekenyerezni.” Mint ismeretes, Ausztria távol maradt ettől a konfliktustól, amivel komoly mértékben megrendítette reputációját, Cavourék terveinek megvalósítását azonban nem csak a hatalmi politika fejleményei segítették.

Paradox módon az is Piemont támogatására sarkallta III. Napóleont, hogy egy olasz nacionalista, Felice Orsini Július januárjában merényletet kísérelt meg ellene, a támadás ugyanis meggyőzte a császárt arról, hogy Itália stabilitása Franciaország számára is biztonságpolitikai kérdést jelent. Ennek eredményeként Július júliusában a lotaringiai Plombiéres-les-Bains fürdővárosban III. Napóleon és Cavour titkos szerződést írt alá, melyben a francia uralkodó – Nizzáért és Savoyáért cserében – elismerte II. Viktor Emánuel észak-itáliai területi igényeit, és védelmet ígért Piemontnak egy osztrák támadás esetére. A torinói kormánynak így egyetlen feladata már csak a konfliktus kiprovokálása maradt, amit változatos eszközökkel – például a ’48-as forradalmár Giuseppe Mazzini hazahívásával, vagy Garibaldi hegyivadász alakulatának felállításával – 1859 áprilisára sikeresen végre is hajtott.

Amikor április 29-én a Gyulay Ferenc táborszernagy parancsnoksága alatt álló osztrák haderő átlépte a Ticino határfolyót, a császári oldalon mozgósított 220 000 fővel szemben mindössze 70 000 piemonti katona állt készenlétben, ám Ferenc József vezérkara elszalasztotta a kínálkozó gyors győzelmi lehetőséget. Az osztrákok előbb a hadüzenet előtti ultimátum – értelmetlen – meghosszabbításával vesztegettek el három értékes napot, majd Gyulay vétett súlyos hibákat, ugyanis tétlenül figyelte az Itáliába érkező francia sereg kibontakozását, később pedig veszélyes pozícióba manőverezte csapatait, és ezáltal védtelenül hagyta Lombardia székhelyét, Milánót. Miután a magyar táborszernagy észrevette tévedését, igyekezett korrigálni azt, de Heinrich von Hess tábornok felülbírálta döntését, így a császári hadak a visszavonulás helyett június 4-én ütközetet vállaltak Magentánál. A csatában a piemonti-francia erők diadalmaskodtak, így az osztrákok folytatták a hátrálást a biztonságos Erődnégyszög irányában.

A kudarc nyomán Gyulay Ferenc június 16-án lemondott tisztségéről, a főparancsnokságot pedig a helyszínre érkező Ferenc József vette át, aki hamarosan újabb offenzíva megindítását rendelte el. A Habsburg uralkodó azt tervezte, hogy a Chiese mellett, átkelés közben lepi meg az ellenséget, III. Napóleon és II. Viktor Emánuel egyesült hadai azonban a vártnál korábban lépték át az említett folyót; eközben a másik táborban arra készültek, hogy a Mincio partján kényszerítik majd döntő összecsapásra az osztrákokat, tehát nem számoltak azzal, hogy Ferenc József megszakítja a visszavonulást. Így történhetett meg, hogy a két sereg 1859. június 24-én hajnalban a megnevezett folyók között félúton, Solferino falunál találkozott. Az a körülmény, hogy az összecsapásra egyik vezérkar sem készült fel, döntő szerepet játszott abban, hogy a csatában mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett.

A kora hajnaltól egészen délután fél 5-ig tartó ütközetet a felek három „frontszakaszon” vívták. A Solferinótól nyugatra található centrumban, ahol a leghevesebb harcok dúltak, Stadion gróf és Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok próbálta feltartóztatni az Achille Baraguey d'Hilliers és Patrice de Mac-Mahon által megindított francia offenzívát, délen Edmund zu Schwarzenberg nézett farkasszemet Adolphe Niel és Francois Certain Canrobert tábornokok erőivel, északon, a Garda-tó közelében pedig Benedek Lajos állt szemben II. Viktor Emánuel piemonti hadosztályaival.

A solferinói csata sok szempontból hű lenyomatát adta az április vége óta dúló háborúnak: a két, nagyjából egyforma erőt – körülbelül 130 000 főt – mozgósító sereg parancsnokai alkalmasint súlyos hibákkal segítették az ellenséget, más helyen viszont emberfeletti teljesítményt nyújtva akadályozták meg a katasztrofális vereséget. Az ütközet „spontán” jellege miatt északon Benedek Lajos, délen pedig a francia Adolphe Niel szállt szembe eredményesen a többszörös túlerővel, igaz, helytállásukat megkönnyítette, hogy az ellenséges csapatok nem egységesen, hanem több hullámban próbálták meg áttörni vonalaikat. A centrumban Baraguey d'Hilliers türelmetlensége a délelőtti órákban válságos helyzetet idézett elő III. Napóleon seregében – ti. a tábornok tüzérségi támogatás nélkül vezényelt rohamot az osztrákok ellen –, a császár utasítására harcba avatkozó Birodalmi Testőrség megérkezése azonban kora délutánra megfordította a küzdelem menetét.

Fél 3-tól Ferenc József centruma fokozatosan hátrálni kényszerült, a középső pozíciók feladása pedig az addig vitézül kitartó szárnyak sorsát is megpecsételte. Két órával később Solferino falucska a francia-piemonti csapatok kezére került, ezzel a csata eldőlt; a diadal a szövetségesek részéről 17 000 áldozatot követelt, az osztrákok összesen 22 000 embert vesztettek. Ez volt az utolsó jelentős összecsapás a történelemben, melyet – több-kevesebb sikerrel – a harcoló államok koronás fői személyesen irányítottak.

A súlyos veszteségek ellenére Ferenc József szerencsésnek mondhatta magát, ugyanis a győztesek nem tudták üldözőbe venni az osztrákokat, így a vert had rendezetten vonulhatott vissza az Erődnégyszög területére. II. Viktor Emánuel és III. Napóleon erői ugyan ostrom alá vették Peschierát és Mantovát, a francia császár azonban hamarosan úgy határozott, hogy befejezi a háborút. Ezt a döntést több körülmény is elősegítette: túl azon, hogy az uralkodó nem akart megsemmisítő vereséget mérni Ausztriára, és tartott Poroszország közbeavatkozásától, a súlyos veszteségek és a hazai békepárti közvélemény zúgolódása nyomán is hajlott a fegyverszünetre, melyet – július 12-én, Villafrancában – a piemonti fél előzetes megkérdezése nélkül kötött meg.

E szerződés értelmében Veneto kivételével valamennyi észak-itáliai terület piemonti kézre került, a solferinói diadal azonban nem csak a Risorgimento folyamatában jelentett fontos állomást. Henri Dunant svájci kereskedő, aki egy üzleti lehetőség miatt utazott III. Napóleon után Itáliába, szemtanúja volt a véres összecsapás következményeinek, és a szenvedő sebesültek látványától megindítva létrehozott egy harctéri betegápoló szervezetet, mely később Vöröskereszt néven vált világhírűvé. Ugyancsak Dunant erőfeszítéseinek – és beszámolójának – köszönhető, hogy a Vöröskereszt 1864. évi megalapításakor a nagyhatalmak – Genfben – egy egyezményt is aláírtak, mely – a sebesültek és az ápolók semleges státusának megállapításával – ugyancsak a humánusabb hadviselés célját szolgálta.