A magyar nemzetgyűlés Szegeden elfogadja a nemzetiségi törvényt

Szerző: Tarján M. Tamás

„A mi forradalmunknak három alapeszméi vannak […] Az első eszme a kormányforma megigazítása. […] Tehát be kellett hozni a parlamenti kormányformát, hogy a nép maga igazgassa magát, a nemzet maga intézkedjen sorsa felett. Második eszme volt: az egyéni jogok biztosítása, ki kellett mondani a jog és kötelességbeli egyenlőséget. A harmadik nagy alapeszme a nemzetiségek és népiségek szabad kifejlődése. Engedtessék meg minden népeknek a nemzet szabad kifejlődése […] Az első két eszme életbeléptetett. A harmadik, a népiségek kifejlődése iránt még kevés történt az országnak háború-viszonyai miatt. De azt hiszem, bekövetkezett a legvégső idő, hogy a nemzetgyűlés elveit e részben nyilvánítsa.”

(Részlet Szemere Bertalan miniszterelnök 1849. július 28-i beszédéből)

1849. július 28-án, utolsó ülésnapján fogadta el a magyar nemzetgyűlés hazánk és Európa első nemzetiségi törvényét, mely a nyelvhasználati és azzal szorosan összefüggő hivatalviselési és oktatási jogok újraszabályozásával biztosítani kívánta a lehetőségét „minden népiségek szabad fejlődésének” Magyarországon. Jóllehet, a Szemere-kormány által indítványozott jogszabály az 1848–49-es szabadságharc végnapjaiban a gyakorlatban már nem érvényesülhetett, az abban szereplő rendelkezések – valamint a zsidó emancipáció ugyancsak július 28-i kimondása – sok tekintetben kijelölték a kiegyezéssel később helyreállított felelős magyar kormány feladatait, illetve körvonalazták azokat az elveket, melyek mentén a neoabszolutista kísérlet bukása (1859) után a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos társadalmi-politikai vita megindult.

Bár a nemzetiségi kérdés és az abból fakadó – véres polgárháborús összecsapásokig fajuló – konfliktus 1848-ban látszólag komoly előzmények nélkül szakadt Magyarországra, a korábbi évtizedek politikai és értelmiségi körökben folytatott vitái sok tekintetben már előrevetítették e probléma súlyosságát. A 19. század eleje, de különösen a reformkor óta a mélyben két ellentétes nemzetfelfogás feszült egymásnak: az egyik, mely egyrészt a forradalmi Franciaország példájára, másfelől pedig a natio Hungarica hagyományára, a nemesi nemzet – rendi korszakban kialakult – koncepciójára támaszkodott, a nemzetet politikai entitásként kezelte. E felfogás hívei úgy gondolták, hogy egy nemzet létezésének „jogát” az általa birtokolt – részleges, vagy teljes – állami szuverenitásból, egyszerűbben szólva az önálló államiságból meríti.

Ez nem csupán azt jelentette, hogy állam nélkül nincs nemzet, hanem egyúttal azt is, hogy a polgári átalakulás eredményeként a Magyarországon élő román, szerb, szász, szlovák és más nemzetiségű egyének a magyar nemzet egyenjogú tagjaivá válnak majd éppen úgy, ahogy a nemesek beszélt nyelvüktől, etnikai hovatartozásuktól függetlenül a natio Hungarica részét képezték. Horvátország ugyanakkor speciális státust élvezett, hiszen rendelkezett az önálló államiság hagyományával, és a Szent Korona országain belül politikai autonómiával bírt; ennek következtében az 1840-as években, illetve a Batthyány Lajos vezette felelős kormány megalakulása után a horvát követelések nem nyelvi, kulturális, vagy önkormányzati jogokra, hanem a szuverenitás erősítésére, az önállósodásra vonatkoztak – és magyar részről teljesen más elbírálásban részesültek, Kossuth Lajos például 1842-ben akár Horvátország teljes függetlenségét is elfogadhatónak tekintette volna.

A nemesség, mely II. József (ur. 1780–1790) halála után a rendi diétákon harcot indított a magyar nyelvhasználat – közigazgatás-, kultúra- és oktatásbeli – kiterjesztéséért, a politikai nacionalizmus jegyében igyekezett megdönteni a „latin uralmat”, de ugyanez a szemléletmód adta a reformkor több nagy államférfijának – pl. Wesselényi Miklósnak, vagy Kossuth Lajosnak – az optimizmusát is, akik úgy gondolták, hogy ha „beemelik az alkotmány sáncai mögé” a nép millióit, a nemzetiségi kérdés élét is elveszik. A politikai nemzetfogalom ugyanakkor a nemzetiségi értelmiségi elitek gondolkodását is befolyásolta legalább oly mértékben, hogy a nyelvi, egyházi autonómiára, önkormányzatiságra irányuló követeléseiket a históriai jog révén is igyekeztek legitimálni. Ennek megfelelően az erdélyi románok II. Lipóthoz (ur. 1790–1792) intézett 1791. évi felirata, a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae a dákoromán elméletre hivatkozva kért jogokat az uralkodótól, de hasonló célokat szolgált a Szvatoplukot és a Nagymorva Birodalmat középpontba állító szlovák nemzeti mitológia is.

A másik felfogás – mely jelentős részben Herder filozófiájából merítette téziseit – ellentétes módon értelmezte állam és nemzet viszonyát, és az utóbbi létét transzcendentális erőktől, az úgynevezett népszellemből (Volksgeist) származtatta, melynek puszta léte is jogot szolgáltat arra, hogy egy magát különállónak tekintő etnikum – nemzet – rendelkezzen saját sorsáról, és felépítse a fennmaradását biztosító – (ön)kormányzati és kulturális – intézményeket. Tekintettel arra, hogy a rendi államban a magyar öntudattal bíró nemesség hegemón hatalmi helyzetben volt, a nemzetiségek maroknyi értelmiségi csoportjai a 19. század első évtizedeiben ezt az etnikai, nyelvi nemzetfelfogást karolták fel. Mindazonáltal a két koncepció képviselői között nem húzhatunk éles határvonalat: miként a román, szlovák, vagy szerb elit is igyekezett történelmi érvekkel megtámogatni követeléseit, ugyanígy a reformkori magyar politikusok többsége is akként vélekedett, hogy a „magyar nemzethez tartozásnak” nyelvi külsőségekben, illetve – a közoktatás bevezetése után – a történelmi, irodalmi műveltségben is meg kell mutatkoznia.

A politikai és a nyelvi-etnikai nemzetfelfogás között húzódó mély szakadék a magyar rendek nyelvkérdésben aratott végső győzelme, az 1844/II. tc. elfogadása után vált nyilvánvalóvá. Miután a soknemzetiségű Magyarországon az állam hivatalos nyelve a „semleges” latin helyett a magyar lett, a nemzetiségi értelmiségi csoportok hasonló követeléseket fogalmaztak meg a hivatali, közigazgatás- és oktatásbeli (anya)nyelvhasználat terén, mint Béccsel szemben a rendek fél évszázaddal korábban; bár Széchenyi már 1842-es akadémiai nyitóbeszédében figyelmeztetett arra, hogy a „túlzott eréllyel” véghezvitt nyelvi magyarosítás feszültséget gerjeszthet a társadalomban, többen az 1844/II. tc.-re adott nemzetiségi reakció hatására ismerték fel ennek veszélyét. Mindazonáltal a magyar politikai elit és a szerb, szlovák, vagy román értelmiség eltérően értelmezte az utóbbi érdekcsoportok kéréseinek „méltányos” elbírálását: jellemző módon a politikai nemzetben gondolkodó magyar fél az államnyelv kötelező iskolai oktatását is összeférhetőnek tartotta a többi etnikum követeléseivel – ugyanígy elfogadhatónak tekintette a hivatali állások betöltésénél azt az elvárást, hogy a pályázó ismerje a magyar nyelvet –, és alapvetően a nemzetiségi nyelvhasználat toleranciájában állapította meg az igazságos bánásmódot.

Ezzel szemben az etnikai felfogást képviselő szerb, román, szlovák, stb. értelmiségi érdekcsoportok azt tekintették volna méltányos eljárásnak, ha anyanyelvük a magyarral egyenrangú módon jelenik meg a közigazgatásban és az oktatási rendszerben; tehát azt követelték, hogy az állampolgárok ügyeiket például szerb, román, vagy szlovák nyelven is intézhessék, és egyúttal legyen lehetőségük anyanyelvükön folytatni tanulmányaikat, akár az egyetemeken is – a nemzetiségi iskolarendszer kiépítését azért is tartották kiemelten fontosnak, mivel úgy érezték, saját nyelvük fejlesztésre szorul. Sok szempontból tehát hasonló aggodalmakat fogalmaztak meg, mint a 18–19. század fordulóján munkálkodó magyar nyelvújítók. A román, szerb, vagy szlovák elit terveiben a magyar nyelv egyfajta „diplomáciai”, közvetítő szerepet kapott, és a közös, országos ügyek intézésére használták volna. A kétféle nemzetkoncepciót képviselő érdekcsoportok párbeszédét ugyanakkor már a reformkorban nehezítették a kölcsönös előítéletek: a magyar politikai elit hajlott arra, hogy a nemzetiségi mozgalmakat külső erők – elsősorban a pánszlávizmus eszméjének segítségével nyugat felé terjeszkedni kívánó Oroszország – aknamunkájával magyarázza és államellenes törekvéseket tulajdonítson nekik – ezt a dualizmuskori magyar közbeszédben állandósuló toposzt már Wesselényinél megtalálhatjuk –, a másik fél pedig azzal tüzelte híveit, hogy a magyar nyelv terjesztése mögött elnyomó, beolvasztó szándék áll.

Miután az 1848-as forradalom diadalmaskodott Magyarországon és az áprilisi törvények felszámolták a rendi intézményrendszert, a magyar politikai elit és a felelős kormány hamar szembesült azzal, hogy a nemzetiségeket a liberális jogegyenlőség önmagában nem elégíti ki; bár a szerb, szlovák és román nemzeti gyűlések kezdetben szimpátiával fordultak Pest felé, hamar világossá tették plusz követeléseiket. Tekintve, hogy a Batthyány-kormány – az erdélyi unióval – megbontotta a közigazgatási status quót, a nemzetiségek is feljogosítva érezték magukat arra, hogy az „új Magyarországon” területi autonómiát igényeljenek. 1848 tavaszán a Karlócán, Balázsfalván és Liptószentmiklóson tartott nemzeti gyűléseken a szerb, román és szlovák politikusok már ki is jelölték az általuk igényelt országrészek – etnikai szempontok alapján meghúzott – határait. A magyar politikai elit a nemzetiségi követelésekkel szemben a halogatás stratégiáját választotta: Kossuth például a szerb nemzeti gyűlés 16 pontjával Pozsonyban megjelenő küldöttséget a közös szabadságok kiterjesztésének ígéretével igyekezett – sikertelenül – leszerelni. Azt is fontos kiemelni, hogy az áprilisi törvények közül egy jogszabály sem foglalkozott a nemzetiségi kérdés orvoslásával, miközben Ausztriában a hónap végén elfogadott ún. Pillersdorf-féle alkotmány – igaz, csupán általánosságban, az elvek szintjén – már biztosította valamennyi „néptörzs” számára a nyelv és nemzetiség sérthetetlenségét.

Az 1848-as év során születő újabb tervezetek sora, majd a decemberben megszavazott alaptörvény az osztrák tartományokra nézve már a különböző nyelvek egyenjogúságát is kimondta az oktatásban, a közigazgatásban és a közéletben, mi több, az új alkotmány annak felügyeletére egy bíróságot is fel kívánt állítani. Ezek a kecsegtető ígéretek – melyeket 1849 márciusában, a császári haderő sikerei következtében javarészt visszavontak – arra sarkallták a nemzetiségeket, hogy a Batthyány-kormány helyett inkább az uralkodóval tárgyaljanak, és jövőjüket egy föderalizált birodalmon belül képzeljék el. Részben ezzel magyarázható, hogy miközben 1848 őszén Bécs és a felelős magyar kormány szembenállása fegyveres konfliktussá fajult, az ország nemzetiségi tömbterületein – sok esetben az udvari körök és a császári katonai parancsnokok hathatós támogatásával – polgárháborús állapotok alakultak ki.

1849 tavaszán ugyanakkor a nemzetiségeket több körülmény is arra sarkallta, hogy ismét tárgyalásokba bocsátkozzanak a magyar vezetéssel. Egyfelől az olmützi oktrojált alkotmánnyal Bécs világossá tette, hogy a rend helyreállítása után minimális érvényt kíván szerezni a liberális elveknek – az új alaptörvény egy centralizált birodalmat hozott létre, ahol a legfőbb törvényhozói jogokat lényegében az uralkodó gyakorolta –, másfelől pedig a magyar honvédseregek katonai sikerei után reális lehetőségként tűnt fel a szabadságharc győzelme. A nemzetiségi és magyar politikusok megbékélését sürgette az Adam Czartoryski herceg vezette párizsi lengyel emigráció is; Teleki László franciaországi követ a hercegen keresztül kapcsolatba lépett a szerb, román, cseh emigránsokkal, és 1849 májusában Kossuthhoz intézett leveleiben már azt javasolta, hogy „adjatok nekik mindent, amit lehet”, illetőleg hangsúlyozta, hogy „…nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. Liberté, égalité, fraternité, még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni.”

A fenti Teleki-idézet jól demonstrálja, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat április 14-i kiadása után a nemzetgyűlés többségét és a május 2-án megalakuló Szemere-kormányt a gyökeres átalakítás hangulata jellemezte: a tervezett új alkotmánnyal és a dunai népek konföderációjára vonatkozó külpolitikai elképzelésekkel alapvetően tabula rasát kívántak teremteni a háborús győzelem küszöbén álló Magyarországon. Fontos azonban kiemelni, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot ellenző, változatlanul Béccsel egyezkedni kívánó békepártiak és a Szemere-kormány mögött állók ellentéte, az államforma eldöntetlensége, az államfői hatáskör körüli bizonytalanságok, Kossuth és Szemere konfliktusa, illetve a kormányzó elnök és a honvéd tisztikar – különösen Görgei Artúr köre – közti feszültség a cári intervenció nélkül is súlyos belpolitikai bonyodalmakat ígértek. Az egyetértés hiánya a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó koncepciókban is megmutatkozott: miközben Teleki László engedékenységet sürgetett, és a Vajdaság nagy részét pacifikáló Perczel Mór 1849 májusában ígéretet is tett a szerbeknek a területi autonómiára, Kossuth Lajos mereven elzárkózott az integritás megbontásának lehetősége elől, és hevesen tiltakozott az ellen, hogy az etnikai kisebbségeket „nemzetként” ismerjék el. A kormányzó-elnökhöz hasonló felfogást képviselt a Szemere-kormány is, mely június elején az egységes és oszthatatlan magyar államon belül akarta – alapvetően nyelvi – partikuláris jogokban részesíteni a nemzetiségeket, és az államnyelv használata terén a reformkori elképzelésekhez ragaszkodott.

A magyar vezetés magatartása ugyanakkor 1849 nyarán, a túlerőbe kerülő orosz és osztrák csapatok sikereinek hatására enyhülni látszott: érthető módon a nemzetiségeknek tett engedmények – annak reményében, hogy a honvédseregek ellen harcoló szerb és román erőket sikerül megnyerni a szabadságharc ügyének – „kisebb rosszként” tűntek fel a totális vereség alternatívájával szemben. E szövetségkeresés eredményeként Kossuth Lajos július 14-én „megbékélési tervezetet” írt alá a román emigráció képviselőivel – Nicolae Bãlcescuval és Cezar Bolliackal –, melyben a magyar fél – a honvéderőket támogató román légió felállításáért cserében – ígéretet tett arra, hogy a megyéket a többségi lakosság nyelvén igazgatják majd; a szerződés értelmében a román nyelvhasználat lehetőségét a vármegyék közötti érintkezésre, az állami oktatásra, sőt, a nemzetőrségre is kiterjesztették.

A „megbékélési tervezet” tehát egyfajta köztes megoldást jelentett az eredeti magyar és román követelésekhez képest – hiszen területi önkormányzatiságot nem, de bizonyos fokú vármegyei politikai autonómiát kilátásba helyezett –, amelyet a két héttel később elfogadott nemzetiségi törvény általános érvényre emelt – valamennyi etnikumra kiterjesztett – Magyarországon. A politikai nemzetkoncepció beágyazottságát ugyanakkor jól mutatja, hogy Szemere Bertalan jobbnak látta eltitkolni a román–magyar egyezmény megkötését az ekkor már Szegeden ülésező nemzetgyűlés előtt, és a nemzetiségi törvénytervezet nyilvános tárgyalását megelőzően zárt ajtók mögött kellett győzködnie kormányának ingadozó tagjait e jogszabály szükségességéről. Miután július 27-én Nyáry Pál beszéde a közhangulatot a tervezet ellen fordította, az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy a „forradalom alapeszméivel” érvelő Szemere sikert arat -e a nemzetgyűlés előtt. Mint ismeretes, július 28-án a jelen lévő képviselők végül 90%-os arányban támogatták Európa első nemzetiségi törvényének életbe léptetését, és a miniszterelnök indítványára egyhangúan elfogadták a zsidó állampolgárok egyenjogúsítását, emancipációját is.

Tekintve, hogy a törvény elfogadása után két héttel az Aradon gyülekező magyar vezetésnek már a kapituláció részleteiről kellett döntést hoznia, az 1849. évi nemzetiségi törvény nem válthatta be megalkotói reményeit, sem a „megbékéléssel”, sem a hadiszerencse megfordításával kapcsolatban. Miként Pulszky Ferenc szállóigévé vált mondatában megállapította, a nemzetiségek végül ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül, ez azonban Magyarország „népfajait” nem akadályozta meg abban, hogy a neoabszolutista kísérlet bukása után ismét egymással szemben próbálják meg ambícióikat megvalósítani. Miután 1867-ben az ország integritása és stabilitása a magyar politikai elit és az uralkodó – és Ausztria – kompromisszuma nyomán állt helyre, az erőfölényt élvező pesti kormány erkölcsi felelősségének érezte, hogy – Eötvös József kultuszminiszter vezetésével – törvényt alkosson a nemzetiségek egyenjogúságáról, jóllehet, az 1868/XLIV. tc. már szűkmarkúbban bánt az etnikai kisebbségek számára biztosított jogokkal.