Az első Kossuth-bankók forgalomba bocsátása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nehogy tehát […] saját pénzjegyeink ezüst alapja rosszakaratúlag csökkentessék, közhírré tétetik, hogy az ezennel forgalomba tett kétforintos magyar pénzjegyek a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál ezüstpénzre akármikor felváltatnak […] Ameddig azonban a bécsi bankjegyek beváltása iránti megszorítás tart, a beváltás itt is egy-egy személynél egyszerre csak egy kétforintos pénzjegyre szoríttassék.”

(Részlet Kossuth Lajos 1848. augusztus 5-én kiadott hirdetményéből)

1848. augusztus 5-én hirdette ki Kossuth Lajos pénzügyminiszter, hogy a Batthyány-kormány a Magyarországot sújtó pénzhiány leküzdése és az anyagi ügyletek egyszerűbb intézése érdekében papír alapú fizetőeszközt vezet be. Az ekkor kibocsátott 2 forintos bankjegyek még biztos fedezet mellett kerültek be a gazdaság véráramába, az állami költségvetés terhei – melyek a szabadságharc kirobbanása után tovább súlyosbodtak – azonban hamarosan a bankóprés ismételt beindítását és magasabb címletek kiadását követelték meg. A népnyelvben Kossuth-bankóként meghonosodó fizetőeszköz a magyar állam első papírpénze volt, amely – a függetlenség szimbólumaként – eszmei értékét a pénzügyi folyamatoktól függetlenül megőrizte.

A papírpénz születése

Papír alapú fizetőeszközt legelőször a 7. században, a Tang-kori Kínában vezettek be annak érdekében, hogy a nagy értékű ügyleteket lebonyolító kereskedőket megkíméljék a hatalmas mennyiségű fémpénz nehézkes és kockázatos szállításának terhétől; az első „bankjegyek” tehát inkább váltókként szolgáltak, melyek tulajdonosukat egy meghatározott összeg átvételére jogosították fel. Az évszázadok során a távol-keleti birodalomban a papírpénz hétköznapi használata is elterjedt. Kibocsátását a császárok az általuk birtokolt pénznyomtatási monopólium révén szabályozták, és – Marco Polo beszámolója szerint – a Kínát egyesítő Kubiláj nagykán (ur. 1260–1294) korában ezen fizetőeszköz értékét már – a mongol uralom alatt álló ázsiai területek egészén – állami garancia biztosította.

Az érett középkorban, a távolsági kereskedelem felvirágzásának köszönhetően Európában is elterjedt a kézzel írott váltók és kötelezvények használata, a papírpénz mindennapokban történő alkalmazására azonban csupán a 17. századtól került sor. Az első modern bankókat 1661-ben, Svédországban bocsátották forgalomba annak következtében, hogy a királyságba áramló olcsó réz fokozatosan veszített értékéből a nemesfémekkel szemben, és – az átváltási arányok megtartásához – végül óriási méretű, a pénzügyletek során használhatatlan érméket kellett verni belőle. A svéd kísérlet jellemző módon néhány éven belül megbukott a bankjegyek tömeges – fedezet nélküli – kibocsátása miatt, ami a kontinens hatalmait óvatosságra intette: bár a papírpénz révén lehetőség nyílt arra, hogy egy állam az általa birtokolt nemesfémkészlet értékét meghaladó pénzvagyonra tegyen szert – hiszen csekély volt a valószínűsége annak, hogy a tulajdonosok bankóikat egy időben akarják majd aranyra, vagy ezüstre váltani –, a csőd elkerülése érdekében tanácsosabbnak tűnt e pénzügyi manőver korlátok közé szorítása.

Ennek eredményeként az európai államok a 19. századig fokozatosan szűkítették a papírpénz kibocsátására jogosult intézmények körét – a leggyakrabban egyetlen bank szerzett monopóliumot, azaz modern szóval élve jegybanki státust –, valamint meghatározták az ércfedezeten felüli bankjegynyomtatás maximális mértékét, és ehhez a pénzszerzési módszerhez jellemzően hadiállapot idején folyamodtak. A Habsburg Birodalomban – így Magyarországon is – elsőként Mária Terézia (ur. 1740–1780) bocsátott forgalomba papírpénzt 1762-ben, hogy a hétéves háború finanszírozását biztosíthassa, de két évtizeddel később II. József (ur. 1780–1790), majd a napóleoni háborúk idején I. Ferenc (ur. 1792–1835) is munkába állította a bankóprést. A pénzügyi egyensúly felborulását jól érzékelteti, hogy az 1810-es évek elején forgalomban lévő bankjegyek névértéke már meghaladta az egymilliárd forintot. Bécs a problémát oly módon orvosolta, hogy 1811-ben államcsődöt jelentett, és – az ún. devalváció során – a papírpénz értékét a korábbi ötödére csökkentette, öt évvel később pedig újabb – ezúttal 60%-os – leértékelést hajtott végre. Tekintettel arra, hogy a birodalom alattvalói – tehát a magyarok is – vagyonuk jelentős hányadát bankjegyekben tartották, a fenti intézkedések tömegek számára okoztak anyagi katasztrófát, és hosszú évtizedekre bizalmatlanná tették a társadalmat a papír alapú fizetőeszközökkel szemben. Azok kibocsátására a Habsburg Birodalomban – angol példa alapján – 1816-tól kizárólag az újonnan alapított Oesterreichische Nationalbank – az Osztrák Nemzeti Bank – volt jogosult.

Landerer bankót nyomott

Ez a körülmény 1848 tavaszától döntően befolyásolta a Batthyány-kormány pénzügyi mozgásterét. Bár az áprilisi törvények gazdasági tekintetben is széleskörű önállóságot biztosítottak Magyarország számára, az elnyert jogokat súlyos mértékben csorbította az a tény, hogy a Habsburg államalakulat területén közös fizetőeszköz maradt használatban, ráadásul annak nemesércfedezete felett egy bécsi pénzintézet rendelkezett. A helyzetet súlyosbította, hogy az 1848-as forradalmi hullám megingatta a papírpénzbe vetett – eleve csekély – bizalmat, és tömegek özönlöttek a bankfiókokba, hogy bankjegyeiket értékálló ezüstforintokra váltsák fel. A társadalmi pánik egyfelől nemesfémhiányt eredményezett hazánkban, másfelől pedig megbénította a pénzforgalmat, és ezáltal béklyóba kötötte a polgári átalakulás útjára lépő Magyarország gazdasági életét.

Kossuth Lajos, az első felelős kormány pénzügyminisztere a kettős problémát a „nemzeti” – tehát az Osztrák Nemzeti Bank tartalékától elkülönülő – nemesfémkészlet felhalmozásával és alacsony címletű – széleskörű használatra alkalmas – papírpénz kibocsátásával akarta megoldani. Ez a lépés természetesen sértette Bécs érdekeit és az Osztrák Nemzeti Bank monopóliumát, ezért a pénzügyminiszter törekvéseiben kizárólag a magyar erőforrásokra támaszkodhatott. Kossuth 1848. május 23-án „felszólítást” adott közre, melyben a hon polgárait arra ösztönözte, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál – az egyetlen modern magyar pénzintézetnél – vásároljanak – 5%-os kamatot biztosító – kincstári utalványokat. A Batthyány-kormány az akció révén 5 millió forint értékű ezüstöt kívánt összegyűjteni; a későbbiekben ez szolgált volna a forgalomba kerülő papírpénz fedezetéül, melynek mennyisége a tervek szerint nem haladta volna meg a 12,5 millió forintot.

Kossuth a bankjegykibocsátás érdekében hamarosan tárgyalásokat kezdett a fent említett intézmény vezetőivel, majd június 17-én megállapodást írt alá Havas József alelnökkel és Valero Antal igazgatóval, melynek értelmében a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elvállalta a jegybanki feladatkört. A szerződés szerint a pesti pénzintézet 5 millió forint értékű papírpénzt – a letétbe helyezett nemesfémért cserében – ingyen bocsátott a magyar állam rendelkezésére, illetőleg ugyanez a kedvezmény vonatkozott további 4 millió forintnyi bankjegyre, amennyiben Kossuthék a jövőben ezen összeg fedezetét is biztosítani tudják. A fennmaradó 3,5 millióból 1 millió forintot a bank kamatmentes hitelként kapott meg, 2,5 millió forintot pedig – alacsony kamatozás mellett – a hazai gazdaság élénkítésére kellett fordítania.

A Tyroler József rézmetsző művész által tervezett – és Landerer Lajos nyomdász közreműködésével legyártott – bankók Kossuth Lajos augusztus 5-i hirdetménye után kerültek forgalomba. A miniszter elgondolásainak megfelelően a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank először 2 forintos bankjegyeket adott ki, októberre pedig az 1 forintosok nyomtatása is befejeződött. Miután a kincstári utalványok és közadakozások révén a kormány csupán 1,8 millió forint értékű ezüstpénzt tudott előteremteni, a biztos nemesfémfedezet megtartása érdekében a pénzintézet – a korábban meghatározott 1:2,5-ös aránynak megfelelően – kezdetben mintegy 4,4 millió forintnyi bankjegyet készíttetett. A magyar állam akut pénzhiánya és a szabadságharc kitörése miatt ugyanakkor a szigorú fiskális politika hosszú távon fenntarthatatlannak bizonyult: a forgalomba bocsátott papírpénz – valamint a fedezetül szolgáló anyagi források – elégtelen voltát jól mutatja, hogy Kossuth július 11-i híres beszédében 42 millió forint megajánlását kérte az országgyűléstől a magyar honvédsereg felállítására, és az augusztus 24-én beterjesztett – 1849 végéig szóló – költségvetési tervezetben közel 65 millió forintos deficittel számolt.

A magyar nemesfémkészlet lefoglalása

A törvényhozás – egyéb lehetőség híján – felhatalmazást adott a további bankjegykibocsátásra, így szeptembertől – Kossuth korábbi államtitkárának és utódjának, Duschek Ferencnek az irányítása alatt – megkezdődött az 5 forintos és – a honvédség költségeinek finanszírozására szánt – 100 forintos bankók tömeges nyomtatása. Miután 1849 januárjában a Pest-Budát elfoglaló Windisch-Grätz herceg megszerezte a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban őrzött nemzeti nemesfémkészletet, a nép körében Kossuth-bankóként emlegetett fizetőeszköz teljes mértékben fedezetlenné vált. Ennek ellenére a bankóprés egészen a szabadságharc végnapjaiig szakadatlanul működött, sőt, a kisebb címletek állandó hiánya miatt számos vidéken és erődítményben – pl. a világosi fegyverletétel után még másfél hónapig sikeresen ellenálló Komáromban – helyi érvényű szükségpénzeket is bevezettek. Az osztrák katonai jelentések szerint a magyar kincstárat – a temesvári csatavesztés után – külföldre menekíteni próbáló Duschek Ferenc pénzügyminiszternél elfogása során 5 millió forint értékben találtak 1000 forintos címletű bankjegyeket, melyeket azonnal megsemmisítettek.

A Kossuth-bankókat a szabadságharc leverése után – szimbolikája miatt, demonstratív jelleggel – a megszálló parancsnokok számos városban nyilvánosan tűzre vetették, birtoklásuk főbenjáró bűnnek számított; részben emiatt a köztudatban utólag elterjedt az a vélekedés, hogy a császári erők már a kezdetektől fogva üldözték az önálló magyar fizetőeszközt. Ezzel szemben a források tanúsága szerint Windisch-Grätz herceg 1848–49 telén – az osztrák forint magyarországi hiánya miatt – maga is Kossuth-bankókban fizette ki katonái egy részét, és a későbbiekben – szűkre szabott határidővel ugyan, de – lehetőséget biztosított azok beváltására. Az emigrációban – amerikai tartózkodása idején – Kossuth Lajos még egyszer kísérletet tett a magyar bankjegynyomtatás felélesztésére, hazánkban azonban egészen a Monarchia összeomlásáig közös fizetőeszköz maradt használatban.