Feloldják a kolerazárlatot Magyarországon

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az Úr legyen velem! Az ég áldja meg ezt az új évet! Legyen ez egy gyümölcsöző, sikeres és békés év; hozzon ez az év békét és egységet az emberiség számára; tisztuljon meg a világ a kolerától!” (Giacomo Meyerbeer)

1831. október 3-án oldották fel Magyarországon a kolerazárlatot, miután az eurázsiai kontinensen dühöngő betegség továbbvonult nyugat felé. A nyár eleje óta pusztító járvány a 19. század legsúlyosabb demográfiai katasztrófáját eredményezte a Kárpát-medencében, egyúttal pedig komoly társadalmi traumát is okozott, ugyanis a fertőzött területek jobbágyságát lázadásra késztette.

A kolera, melynek kórokozóját Robert Koch csak 1884-ben fedezte fel, egy baktérium által terjesztett betegség, mely hasmenéssel, hányással jelentkezik, a beteg halálát pedig rendszerint a kiszáradás okozza. Bár a hiedelemmel ellentétben a kór nem terjed emberről emberre – a baktériumok ugyanis az ürülékben telepszenek meg –, a kolera mégis fokozott veszélyt jelent, ami ellen csak szigorú higiéniai előírások segítségével lehet hatásosan védekezni.

A 19. századig ez a betegség ugyan elkerülte Európát, Indiában azonban már Kr. e. 400 körül feljegyezték tüneteit, az Indus és a Gangesz – valamint számos egyéb trópusi folyó – völgyének fülledt, csapadékos klímájában pedig rendre felütötte a fejét. Az 1826 körül kezdődő ázsiai járvány kezdetben tehát teljesen „szokásosnak” tűnt, azonban hamarosan közbeszólt az emberi tényező: a térségben terjeszkedő nagyhatalmak hadseregei több száz kilométeren keresztül cipelték magukkal a kolerabaktériumot, így az később Indiától távol is lábra kaphatott. 1829 körül a korábban elszigetelt halálos betegség eljutott Oroszországba, miközben Perzsiában, a Kaszpi-tenger partján és Egyiptomban szintén több tízezer áldozatot szedett.

Európa sorsát végül az 1830-ban kirobbanó lengyel felkelés pecsételte meg, ekkor ugyanis I. Miklós cár (ur. 1825–1855) ázsiai hadtesteket is bevetett a lázadók ellen; a messzi földről érkező katonákkal együtt a kolera is átszelte a végtelen orosz sztyeppét, így 1830 végén Lengyelországban járvány tört ki. Mivel I. Ferenc (ur. 1792–1835) császár és magyar király zárlatot rendelt el a Kárpátok határátkelőin, hazánkat néhány hónapig elkerülte a gyilkos kór, ám a császári hatóságok 1831 tavaszán túlságosan hamar feloldották azt, így a rejtélyes betegség májusban már Magyarországon is pusztított.

A kolera megjelenésével egy időben pánik és bizalmatlanság lett úrrá a Felvidék zömmel ruszin és szlovák jobbágyain, a kór továbbterjedésével pedig hasonló hangulat jellemezte az erdélyi románokat, de a dunántúli magyarokat is. A mélyben lappangó társadalmi feszültségek eleve felerősödtek a gyilkos kór hatására, a jobbágyok dühét azonban a váratlan röghöz kötés még tovább fokozta. Bár az első összecsapásra a hatóságok és a civilek között 1831. július 17-én, Pest-Budán került sor – a Helytartótanács ugyanis a kolera megfékezése érdekében lezáratta a hajóhidakat, a polgárok pedig áttörték a kordont –, a „puskaporos hordó” végül a Felvidéken robbant fel, ugyanis az itt élők megélhetését az alföldi idénymunka biztosíthatta volna.

A nyár elején az élelmiszerkészletek vészesen megfogyatkoztak, az ellenséges hangulatot pedig az is szította, hogy a vármegyékbe kiküldött kolerabiztosok – akik között az ifjú Kossuth Lajos is tevékenykedett – igen látványos, ám ugyanennyire eredménytelen intézkedéseket tettek a járvány megfékezésére, a kutakba szórt bizmutpor ugyanis semmit sem használt az akkor még ismeretlen baktériummal szemben. A bizalmatlan jobbágyok azonban a sikertelenséget a rossz szándéknak tulajdonították, és július elejére elterjedt az a híresztelés, miszerint a kolerabiztosok és megbízóik, „az urak” valójában a kiirtásukat tervezik. Vezérszónokaik hatására a jobbágyok hamarosan felkelő csapatokat szerveztek, és egymás után rohanták le a felvidéki udvarházakat. Becslések szerint a kolerafelkelés során 13 nemesember esett áldozatul a dühöngő paraszthadaknak, ám mivel a főispánok elmenekültek vármegyéikből, félő volt, hogy a járvány társadalmi anarchiába torkollik majd.

Így esett, hogy a nyár közepére az egészségügyi probléma egyszeriben rendészeti probléma is lett, melynek kezelésére az uralkodó Eötvös Ignác sárosi főispánt jelölte ki. A nemesi felkeléssel megerősített 52 századnyi sorkatona 1831 augusztusában sikeresen le is verte a felkelést, majd Eötvös statáriumot hirdetett, amit csak novemberben oldott fel. Ez idő alatt hazánkban több mint félmillió embert fertőzött meg a kolera, a betegeknek pedig csaknem a fele – köztük a híres nyelvújító, Kazinczy Ferenc – életét is vesztette. Eötvös eljárása nyomán a statárium alatt 119 embert ítéltek halálra, illetve több ezer lázadót zártak börtönbe, vagy részesítettek testi fenyítésben. Miután azonban őszre a felkelés hullámai elcsendesedtek, a rögtönítélő bíróságok ítéleteit gyakorta enyhítették, így hónapokkal később visszaállt a rend és a béke.

A kolerafelkelés mindazonáltal így is komoly hatást gyakorolt a fiatal, reformpárti politikusokra – köztük Kossuthra is –, hiszen egyfelől megtapasztalhatták a legalsó társadalmi rétegek nyomorúságos életkörülményeit, másfelől azzal is szembesülhettek, hogy az elégedetlen jobbágyi tömegek ereje milyen komoly veszélyt jelenthet azoknak, akik tudatosan jogfosztott státusban tartják őket. A lázadás nyomán jelentősen bővült az a liberális tábor, mely a következő országgyűléseken a feudális viszonyok minél előbbi megszüntetéséért szállt síkra Magyarországon a kolerajárvány 1831. október 3-án, a határok újbóli megnyitásával véget ért, ám a Habsburg Birodalom képtelennek bizonyult a villámgyorsan terjedő kór feltartóztatására. A betegség hamarosan hasonló tragédiát okozott Európa nyugati felén, de hónapokon belül Angliában és az Egyesült Államokban is felütötte a fejét. A 19. század során – sajnálatos módon – ez a forgatókönyv még számos alkalommal megismétlődött, mígnem Robert Koch felfedezésének köszönhetően a kolera elleni védekezés egyre hatékonyabb lett.