A Monroe-doktrína meghirdetése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Tartozunk annyival […] az Egyesült Államok és ezen hatalmak [ti. az európai nagyhatalmak] között fennálló szívélyes viszony miatt, hogy kinyilvánítsuk: a rendszerük kiterjesztésére irányuló bármilyen kísérlet a nyugati félgömbön veszélyt jelent békénkre és biztonságunkra nézve. Az európai hatalmak már létező gyarmatainak ügyeibe eddig sem avatkoztunk bele, és ezután sem szándékozunk.”
(Monroe elnök 1823. december 2-i kongresszusi üzenetéből)

1823. december 2-án deklarálta híres kongresszusi üzenetében James Monroe amerikai elnök a később róla elnevezett Monroe-doktrínát, mely – a dekolonizáció, a be nem avatkozás és a semlegesség jelszavával – döntően meghatározta az Egyesült Államok külpolitikáját.

A nevezetes elv kinyilatkoztatása – melynek tartalma a köztudatban az „Amerika az amerikaiaké!” szlogenben rögzült – elsősorban a napóleoni háborúkkal, illetőleg a Francia Császárság bukásával kapcsolható össze, a konkrét üzenet megszületésében azonban számos más tényező is közrejátszott. Mint ismeretes, a szövetséges hatalmak az 1815. évi bécsi kongresszuson újrarajzolták Európa térképét, és létrehozták a Szent Szövetséget, amely együttműködés célja a forradalmi mozgalmak elfojtása, a társadalmi-politikai viszonyok konzerválása volt.

Nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez a törekvés az amerikai kontinenst is érintette, hiszen az egykori spanyol és portugál gyarmatok éppen abban az időszakban harcolták ki függetlenségüket, amikor az ibériai államok erejét a Napóleon elleni küzdelem kötötte le. A Szent Szövetségen belül – elsősorban francia részről – születtek is tervek a Bourbonok újvilági uralmának restaurálására, melyek természetszerűleg elszigetelődéssel fenyegették a nyugati féltekén vezérszerepre vágyó fiatal Egyesült Államokat. A washingtoni aggályokat tovább fokozta I. Sándor cár (ur. 1801-1825) 1821-ben kiadott ukáza, melyben az orosz uralkodó előirányozta az alaszkai gyarmatbirodalom déli irányú kiterjesztését.

Ez az általános félelemérzet sarkallta végül James Monroe elnököt a róla elnevezett elv deklarálására, igaz, a kongresszusi üzenet érdemi részének közlésére már korábban is lehetősége nyílt volna. Ebben a kérdésben ugyanis az Egyesült Államok érdekközösségben állt Nagy-Britanniával, ahol – elsősorban az angol üzleti érdekeltségek miatt – szintén aggodalommal szemlélték a spanyol és orosz kolonizációs terveket. George Canning brit külügyminiszter korábban javaslatot is tett Washingtonnak az együttes fellépésére, az amerikai fél azonban elutasította a kezdeményezést; erre egyfelől az 1812-ben kirobbanó háborús konfliktus emléke szolgáltatott okot, másfelől pedig az a félelem, hogy adott esetben Madrid, vagy Szentpétervár helyett London kényszeríti rá akaratát a fiatal államra.

Ennek elkerülése érdekében James Monroe elnök 1823. december 2-i kongresszusi üzenetében végül egyoldalúan deklarálta a később róla elnevezett doktrínát, mely négy fő követelést támasztott az európai nagyhatalmak irányában. Ezek közül a három legjelentősebb az újvilági kolonizációs törekvések beszüntetése, a fiatal latin-amerikai államok függetlenségének elismerése és ezzel együtt a konzervatív restaurációs ambíciók feladása volt. Monroe ugyanakkor üzenetében azt is igyekezett hangsúlyozni, hogy az Egyesült Államok ragaszkodik a status quóhoz, tehát a még gyarmati sorban lévő területek belügyeibe nem kíván beleavatkozni. Washington ugyanezt várta el az európai birodalmaktól a nyugati félgömb államaival szemben, amiért cserében előre is garantálta semlegességét az óvilági konfliktusokban.

Az ún. „Monroe-elv” deklarációjának a világ vezető nagyhatalmai természetesen nem tulajdonítottak komoly jelentőséget, hiszen az Egyesült Államok sem a tengereken, sem szárazföldön nem rendelkezett elegendő haderővel ahhoz, hogy akaratát keresztülvihesse; ezzel együtt a fentebb említett amerikai–brit érdekközösség – Canning visszautasítása ellenére – 1823 után is fennállt, így a szigetország végül hathatós segítséget nyújtott Washingtonnak a doktrína érvényesítésében. Mint ismeretes, e kongresszusi üzenet tartalma döntően meghatározta az Egyesült Államok külpolitikáját a következő évtizedekben, ennek ellenére máig élénk vita zajlik azzal kapcsolatban, hogy a Monroe-elvet az utókornak hogyan kéne értelmeznie.

A világháborús konfliktusok idején tapasztalható bizonytalan állásfoglalás kapcsán gyakran elhangzik az az állítás, hogy James Monroe szavai elzárkózásra ösztönözték Washingtont, ez azonban nem felel meg a valóságnak. A Monroe-elv a következő évtizedekben nagyon is hatásos érveket szolgáltatott az Egyesült Államok számára a Csendes-óceán irányába történő terjeszkedéshez; mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint az a tény, hogy 22 évvel később James K. Polk éppen december 2-ára időzítette híres kongresszusi üzenetét, melyben „sorsszerűnek” nevezte a közbeeső területek meghódítását. 1845 után – először Mexikó ellenében – az Egyesült Államok már kész volt fegyverrel szolgálni a Monroe-elvet, mely a nagyhatalmi pozíció megszerzésével jelentős átalakuláson ment keresztül.

A 19. század derekától az „Amerika az amerikaiaké” szlogent Washingtonban már inkább abban a jelentésben használták, hogy az északi állam hivatott a nyugati félgömb nemzeteinek vezetésére – mi több, biztonsága érdekében rá is kényszerül az irányításra –, ez azonban érthető módon ellenszenvet ébresztett a – Monroe-elv iránt kezdetben lelkesedő – latin-amerikai országokban. Az Egyesült Államok ilyen értelemben a polgárháborús válság leküzdése után, 1865-ben alkalmazta először ezt a doktrínát, amikor támogatást nyújtott Benito Juárez mexikói elnöknek a francia segítséggel trónra ültetett Habsburg Miksa császár (ur. 1864-1867) ellen.

Három évtizeddel később, a Spanyolország ellen vívott háború során aztán Washington maradék altruizmusát is levetkőzte, hiszen ekkor már olyan területeket is uralma alá hajtott – például Kubát, Puerto Ricót és a Fülöp-szigeteket –, melyek az amerikaiakkal szemben is függetlenségre vágytak. Az adósságcsapdában vergődő latin-amerikai országok szemében ekkor már a mindenhol beavatkozni kész Egyesült Államok valóságos „csendőrnek” számított.

Látható tehát, hogy a Monroe-elv a valóságban nem bezárkózásra, hanem sokkal inkább expanzióra sarkallta az Egyesült Államokat. A két világháború idején tapasztalható dilemmát a doktrína Európára vonatkozó kitétele okozta, ám Washington végül elfogadta szuperhatalmi státusát, és – a hidegháborús viszonyoknak megfelelően átfogalmazva – a 20. század második felében is gyakran alkalmazta a Monroe-elvet diplomáciai és biztonságpolitikai lépéseinek megindoklásához.