Napóleon kiadja schönbrunni kiáltványát

Szerző: Tarján M. Tamás

„Magyarok! Eljött azon szempillantás, melyben visszanyerhetitek régi függetlenségteket. […] Szerezzétek most vissza nemzeti lételeteket; legyetek ujra, a kik valaha voltatok! Válaszszatok királyt magatoknak, olyan királyt, a ki érettetek országoljon, a ti hazátoknak kebelében, ti közöttetek lakjék, és a kit a ti polgártársaitok és katonáitok vegyenek körül! Gyülekezzetek azért össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzéseiteket.”
(Részlet Napóleon schönbrunni kiáltványából)

1809. május 15-én kelt Bonaparte Napóleon francia császár schönbrunni kiáltványa, mely Bécs és az osztrák örökös tartományok francia megszállása után a Habsburgoktól való elszakadásra biztatta a magyarokat. A rendek végül passzívak maradtak Napóleon felajánlásával szemben, és a manifesztum ellenére folytatták a nemesi insurrectio szervezését.

A harmadik koalíció tagjaként Ausztria 1805-ben súlyos vereséget szenvedett Napóleontól, aminek eredményeként itáliai birtokairól – köztük az 1797-es campoformiói békében megszerzett Velencéről –, illetve a stratégiai szempontból jelentős Tirol és Vorarlberg tartományokról is kénytelen volt lemondani. Ezeket a veszteségeket a megszerzett Salzburg nem tudta pótolni, ezért I. Ferenc császár (ur. 1792-1835) revánsra készült Franciaország ellen. Az 1806-07. évben vívott negyedik koalíciós háború idején a Habsburgok még a semlegességet választották, ám az Ibériai-félszigeten elhúzódó konfliktust látva 1809-re kellő bátorságot szereztek ahhoz, hogy csatlakozzanak Nagy-Britannia, a Szárd-Piemonti Királyság és Szicília – ötödik – koalíciójához.

Ez meglehetősen könnyelmű lépésnek bizonyult Ausztria részéről, ugyanis a Metternich által szorgalmazott orosz–osztrák szövetséget nem sikerült tető alá hozni, a többi koalíciós partner pedig nem tudott érdemben segítséget nyújtani I. Ferenc számára. A Habsburgok egyedül maradtak Napóleonnal szemben, aki az 1809. április 22-i eckmühli győzelem után egyenes úton haladhatott Bécs felé. Azt ugyanakkor mégis fontos megemlíteni, hogy Károly főherceg, a császári főparancsnok az örökös tartományok és a Habsburgok ősi fővárosának francia megszállása után sem veszítette el harci kedvét. Erre a május 21-22-én vívott véres asperni csata szolgáltatta a legékesebb bizonyítékot, ahol Napóleon – pályafutása során először – kudarcot vallott az osztrákok ellen.

Felmerül persze a kérdés, hogy a francia géniusz vajon milyen szerepet szánt Magyarországnak a Habsburg Birodalom elleni konfliktusban, mely terület „rebellis” hagyományaival, a jogállamiságért folytatott állandó küzdelmével potenciális szövetségesnek tűnhetett számára. A koalíciós háborúk során két alkalommal lépett francia katona hazánk területére: egyszer 1805 őszén, amikor Napóleon megszállta Pozsonyt, egyszer pedig 1809-ben, amikor Győr mellett az osztrák haderő kötelékében harcoló nemesi felkelők is vereséget szenvedtek.

Napóleon terveiben Magyarország eredendően nem játszott komoly szerepet, ugyanis a francia géniusznak elsősorban az volt az érdeke, hogy a katonai vereségek dacára Ausztria elég erős maradjon ahhoz, hogy szükség esetén ellensúlyt képezzen I. Sándor orosz cár (ur. 1801-1825) birodalmával szemben. A császár csak akkor próbálkozott meg a térség arculatának átrajzolásával, amikor 1809-ben I. Ferenc ismét ellene szövetkezett: miután a franciák megszállták Bécset – valószínűleg az ott tartózkodó magyar értelmiségiek, köztük a manifesztumot fordító Batsányi János sugalmazására –, Napóleon Schönbrunnban kiáltványt szövegeztetett meg, melyben a Habsburgoktól való elszakadásra és nemzeti király választására szólította fel a nemességet.

A dokumentum igen taktikusan a rendi sérelmekre és a honi katonák külországba hurcolására, idegen érdekekért való feláldozására helyezte a hangsúlyt, másfelől viszont a modern nemzettudat, a nacionalista büszkeség eszközével próbálta feltüzelni a magyarokat. Bonaparte Napóleon május 15-én adta ki schönbrunni kiáltványát, amikor már majdnem egy hete zajlott a nemesi felkelés – vagyis az insurrectio – szervezése, a császár manifesztuma pedig nem hozott érdemi változást a magyar politikában.

Bár a Batsányi János által lefordított szöveg számos vármegyébe eljutott, a nemzeti királyság ígérete végül nem nyerte el a nemesség támogatását, érdeklődés híján pedig Napóleon hamarosan fel is adta tervét. A francia géniusz kudarca elsősorban abból származhatott, hogy kiáltványa a rendeket és az arisztokráciát szólította meg, mely társadalmi réteg egyértelműen a Habsburgok pártján foglalt állást a konfliktusban, és nem a polgári eszmék „exportjának”, hanem a katonai hódítás szempontjából szemlélte az eseményeket; a napóleoni ideákkal esetleg rokonszenvező értelmiség és az alsóbb rétegek nem kaptak szót ebben a kérdésben.

Ennek eredményeként tehát a schönbrunni kiáltvány holt betű maradt, Napóleon felszólításának dacára a magyar rendek nem a Rákos mezején, hanem József nádor győri táborában gyülekeztek, majd 1809 júniusában a franciák ellen fordították fegyvereiket. Az ötödik koalíció háborúja ennek ellenére a Habsburgok totális vereségével ért véget, aminek következtében – Karintia, Krajna, Trieszt, Salzburg és Felső-Galícia elvesztésével – Ausztria néhány évre középhatalommá degradálódott. Bár Napóleon megfenyegette I. Ferencet, hogy elszakítja Magyarországot a birodalomtól, a francia császár utóbb nem változtatott hazánk státusán, így a nemesség mezőgazdasági termékei révén továbbra is jelentős hasznot húzhatott az európai konfliktusból.