Lord Byron születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Legnagyobb keserűségemre napról napra bölcsebb vagyok.”
(Lord Byron)

1788. január 22-én született Lord Byron, az angol romantikus költészet egyik legnagyobb alakja, aki élete során többek között a Childe Harold zarándokútja című költeménnyel és versesköteteivel szerzett világhírt. Byron egyedi művészetével ugyan nem teremtett iskolát a romantika későbbi képviselői számára, arisztokrata életmódjával, a spleen megtestesítésével és az – egyéni és kollektív – szabadság iránti rajongásával viszont eszményképet adott a 19. század emberének.

George Gordon Noel Byron előkelő arisztokrata család sarjaként látta meg a napvilágot, gyermekkora azonban balszerencsésen alakult, ugyanis szenvedélyes kártyajátékos és alkoholfüggő édesapja elhagyta a családot, egy párbaj után pedig öngyilkosságot követett el. A költőnek emellett az a szégyen is komoly fájdalmat okozott, amit magára maradt édesanyja a fiú testi fogyatékossága miatt érzett, és amit vele is gyakran éreztetett: Byron egyik lába ugyanis születésétől fogva torz volt, emiatt pedig felnőttként is sánta maradt, és örökös késztetést érzett arra, hogy a sportban is bizonyítsa tudását. Sántaságából eredt vakmerősége is, ami egyszer állítólag arra sarkallta, hogy Dover és Calais között átússza a La Manche csatornát. A nélkülözésektől sem mentes gyászos gyermekkor aztán 1798-ban váratlanul jobbra fordult, nagybátyja ugyanis halálos ágyán minden vagyonát neki adományozta. A fiatalember ennek köszönhetően Harrowban, majd 1805-től a híres Trinity College-ban folytathatta tanulmányait, ahol művészi tehetségével és egész életére jellemző botrányos magánéletével komoly hírnévre tett szert.

A cambridge-i egyetemi évek alatt született meg Byron Mulandó versek címet viselő első kötete, amit 1807-ben A tétlenség órái című gyűjtemény követett. A fiatalember viselkedésével és műveivel egyaránt kivívta a kortárs műértők ellenszenvét, Henry Brougham későbbi lordkancellár például az Edinburgh Reviewban írt elmarasztaló bírálatot a feltörekvő költő alkotásiról. A pimasz, de igen tehetséges fiatalember Brougham írására 1809-es, Angol bárdok, skót ítészek című alkotásával reagált, mely Newton kortársának, Alexander Pope-nak a stílusában parodizálta ki kora legjelentősebb angol irodalmárait. Byron egész életében híres maradt intellektuális „pengeváltásairól”, ugyanakkor paradox módon szemtelen stílusának köszönhette számos kortársa, például Walter Scott barátságát is.

Az Edinburgh Review publicistájával vívott „szellemi párbaj” után Byron jó barátja, Lord Broughton társaságában körutazást tett a Földközi-tenger medencéjében, mely egész későbbi életét meghatározta. A férfi úti élményei hatására írta meg a Childe Harold zarándoklatai című elbeszélő költeményt, melynek főhőse a későbbi évtizedekben mindinkább eluralkodott Byron személyiségén. A költő kalandozásai három éve alatt bejárta Spanyolországot, Itáliát, Hellászt és Törökországot, hazatérése után pedig elérte pályafutása csúcsát: a Lordok Házában a ludditák és az írek védelmében elmondott beszédével keltett komoly feltűnést, a Childe Harold első két énekének és keleti témájú költeményeinek – például A gyaur, A kalóz, Az abüdoszi menyasszony – megjelenése után pedig Anglia ünnepelte költője lett.

Byron ezzel egy időben mind nagyobb felháborodást okozott magánéletével, ugyanis – mindkét nemből származó – számtalan szeretője mellett állítólag féltestvérével is bűnös viszonyt kezdett, felesége, Anne Isabelle Milbanks pedig – őrültségre és kegyetlenségre hivatkozva – egy év után válópert indított ellene. Botrányai miatt a költő 1816 áprilisában távozni kényszerült Angliából, száműzetése kezdetén pedig kedvenc főhőse, Childe Harold nyomába eredt: Byron előbb Svájcba utazott, ahol egy ideig költőtársánál, Shelley-nél élt, majd Itáliába költözött, ahol befejezte fő művét, egyúttal pedig életét is átértékelte.

A költő, aki addig az arisztokratikus közöny és unalom, a spleen érzésével élte napjait, 1820 táján az általa teremtett Childe Harolddal együtt felismerte, hogy az emberi létnek a magasztos célok adnak igazi értelmet. Ez a cél Byron számára az egyén és a nemzetek szabadsága lett, amiért realista és a korszellem ellen lázadó attitűdje dacára romantikus hévvel tudott rajongani. Ez az érzés vezette odáig a költőt, hogy 1821 után az olasz forradalmárok támogatójául szegődjön, és a szabadságért vívott küzdelem vágya sarkallta arra is, hogy két évvel később a görög függetlenségi háborúba is bekapcsolódjon. Byron saját költségén hajót szerelt fel, majd az epiruszi partokra vitorlázott, a harcokban azonban már nem tudott részt venni, ugyanis 1824 tavaszán maláriában elhunyt.

Bár az életében sokat bírált és gyakran üldözött költő feltűnés és pompa nélkül akarta lezárni „terhes létezését”, művészi nagysága folytán végül díszes temetést kapott, szívét pedig Meszolóngion egyik templomában helyezték el. Byron neve a halála óta eltelt majdnem két évszázad alatt fogalommá nőtt, az életét körbeszövő legendák mára szinte menthetetlenül összeforrtak a valósággal, miközben idealizált alakja az orosz Puskintól a francia Verlaine-ig a 19. század művészeinek példaképe lett.