Simón Bolívar születése

Szerző: Tarján M. Tamás  

1783. július 24-én született Simón Bolívar, a dél-amerikai spanyol gyarmatok függetlenségét megteremtő szabadságharcos, Bolívia országának névadója. Az „Amerika emberének” nevezett politikus és katona nagy ideájával, a független és egységes Latin-Amerika gondolatával a kontinens egyik legnagyobb hatású ideológusának bizonyult.  

Bolívar a mai Venezuela fővárosában, Caracasban látta meg a napvilágot, egy gazdag spanyol család gyermekeként, mely V. Fülöp királytól (ur. 1700-1724/1724-1746) még nemesi címet is szerzett. A forradalmár ősei Baszkföldről vándoroltak be az Új-Granadai Alkirályságba – így hívták akkor Kolumbiát és Venezuelát – ahol cukorültetvényei, majd a bányászat révén jelentős vagyonra tettek szert; Bolívar szempontjából mindez azért fontos, mert örökségét a későbbiekben forradalmi szervezkedésére fordíthatta. A szabadságharcos gyermekkora gyászban telt, ugyanis két és fél éves korában apja, hét évvel később pedig anyja is távozott az élők sorából, így a fiú a kilencvenes évek elejére árvaságra jutott. Bolívart Miguel José Sanz gondjaira bízták, ám a fiú az ellenszenves férfitól hamarosan visszatért Caracasba, és fiatalkora nagy részét szolgálónője, Hipólita gondoskodásától övezve töltötte.

A fiatal arisztokrata közben a latin-amerikai gyarmatok legműveltebb tudósaitól szerzett műveltséget, közülük is nagy befolyással volt rá Don Simón Rodriguez, aki a francia forradalom hatására kialakult politikai nézeteit is átadta tanítványának. Bolívar az 1800-as években európai körutat tett, járt többek között Londonban és Párizsban, tagja lett a szabadkőművesek páholyának, és részt vett Napóleon 1804-es koronázásán is. A fiatalember 1807 után tért vissza hazájába, ahol nemsokára kirobbant a Francisco de Miranda által vezetett, sikertelenül végződő felkelés. Bolívar ebben a kísérletben még nem vett részt, de három évvel később már maga állt az elégedetlenkedők élére.

Az 1813-as esztendő során a felkelők a venezuelai kapitányságban gyülekeztek, és a szabadságharcos vezetésével megindították a „csodálatos hadjáratot”, mely során elfoglalták Caracast és még számos nagyobb várost. Bolívart már az 1813-as küzdelmek idején El Libertadorként, azaz felszabadítóként ünnepelték, ám a spanyol túlerő és a belső ellentétek miatt felkelése hamarosan elbukott; a vereséget követően Jamaicára, majd Haiti szigetére vonult vissza. A szabadságharcos úgy vélte, egy második kísérlet esetén célszerűbb lenne kezdetben a legfontosabb tartományokra koncentrálni erejét, ezért 1817-ben már Új-Granada ellen indult meg. Bolívar és felkelő csapatai Angostura városánál szálltak partra, és sorra szabadították fel a városokat. A gyarmatosítók sorsát az 1819-es, Boyacánál aratott amerikai győzelem pecsételte meg, ezt követően aztán a forradalom lángjai hamarosan átterjedtek Ecuador és Venezuela területére is.

1819 decemberében a felszabadított területek képviselői Angostura városában gyűltek össze, ahol kikiáltották a Kolumbiai Köztársaságot, mely magában foglalta a modern Venezuela, Panama és Ecuador területét is, ezért azt az utókor Nagy-Kolumbiának nevezi. Az új független állam elnökének – élethosszig – Bolívart, alelnökének Francisco de Paula Santandert választották meg. A forradalmárnak kiemelt szerepe volt az 1821-es alkotmány kidolgozásában, miközben a szabadságharcot kiterjesztette a Nagy-Kolumbiától délre fekvő területekre is. 1822-ben az elnök felvette a kapcsolatot Argentína felszabadítójával, José de San Martínnal, aki ebben az időben Peru felszabadításáért háborúzott.  

Bolívar nemsokára bekapcsolódott a küzdelembe az argentinok oldalán, és 1824-re – Antonio José de Sucre tábornok támogatásával – elfoglalta Felső-Peru, a mai Bolívia területét, ahol őt kiáltották ki diktátornak. Páratlan pillanat volt ez Dél-Amerika történelmében, hiszen a kontinens területének spanyolok által uralt része most két független vezető kezében egyesült. Bolívarnak feltett szándéka volt – az Egyesült Államok ideája alapján – az egész spanyol gyarmatbirodalom föderalizálása, de erőfeszítései kudarcot vallottak. 1825 volt a mozgalom utolsó diadalmas éve – ekkor született meg a szabadságharcos nevét viselő Bolívia –, később viszont a történelmi lehetőség egyre távolabbra került, mivel a függetlenné vált államok leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy egymás kárára terjeszkedjenek.

Bolívar végül nem tudta létrehozni az egységes Latin-Amerikát, de még a széthúzó Nagy-Kolumbiát sem volt képes egyben tartani: hiába szerzett 1829-ben diktátori hatalmat, erőfeszítéseivel csak saját népszerűségét rombolta le. Miután az év során merényletet követtek el ellene, a szabadságharcos olyannyira csalódottá vált, hogy 1830 áprilisában lemondott hatalmáról. Bolívar élete végére bukott politikus lett, az 1830-as év során Európába akart száműzetésbe vonulni, de a tuberkulózis betegágyba kényszerítette. Holmijai nagy része – feljegyzései, levelei – már az Óvilágban voltak, amikor 1830 decemberében meghalt a kolumbiai Santa Martában.  

Simón Bolívar Latin-Amerika történetének egyik legnagyobb formátumú politikusa volt, aki fellépésével egy olyan hatalmas szövetség kialakulásának lehetőségét hordozta magában, amilyen az északi Amerikai Egyesült Államok volt. A szabadságharcos amellett, hogy tisztelte és becsülte a felvilágosodás és a francia forradalom eszméit, realista is volt, hiszen tudta, hogy saját hazájában mindez nem valósítható meg változtatások nélkül, Diktatórikus berendezkedésével egy köztes megoldást keresett, de kudarcot vallott, mert nem számolt azzal, hogy a rövidlátás és a pillanatnyi önzés a legnemesebb eszméken is felülkerekedhet. Simon Bolívar életét bukott államférfiként fejezte be, halála után azonban a kontinens szabadságának – és a megvalósításra váró latin-amerikai egység – szimbóluma lett.