II. József a császári trónra lép

Szerző: Tarján M. Tamás

1765. augusztus 18-án foglalta el a német-római császári trónt II. József (magyar királyként ur. 1780-1790), aki anyja, Mária Terézia (ur. 1740-1780) halála után mint a „kalapos király” került hatalomra Magyarországon. Az abszolutisztikus módszereiről és türelmetlenségéről híres uralkodó a császári koronával ugyan nem nyert tényleges hatalmat, de a reprezentatív „uralkodás” másfél évtizede mégis döntő hatással volt József gondolkodására.

A türelmetlen reformer, aki a fáma szerint egész fiatalkorában arra várt, hogy átvehesse anyjától az ország kormányázását, már csecsemő korában belekerült a nagypolitikába: József ugyanis 1741-ben, nem sokkal a Mária Terézia számára sorsdöntő pozsonyi országgyűlés előtt született, amikor a poroszok és a bajorok támadása nyomán úgy tűnt, a Habsburg-dinasztia csillaga leáldozik Európában. Az anekdota szerint, az 1741-es diétán a magyar rendek a csecsemő József láttán ajánlották életüket és vérüket a királynőnek – aki a rossz nyelvek szerint meg is csípte gyermekét, hogy az tényleg elsírja magát – és, végül nem csak az osztrák örökösödési háború (1740-1748), de a hétéves háború (1756-1763) viszontagságai közt is kitartottak mellette.

József időközben felcseperedett, és a hírek szerint meglehetősen engedetlen kamasz lett belőle, aki rendre szembeszállt tanáraival – például Batthyány Károllyal, Bajtay Antallal és Martini professzorral –, és inkább autodidakta módon képezte magát. A herceg, bár buzgó katolikus volt, hamar kritikát fogalmazott meg az egyházzal szemben, előszeretettel olvasta felvilágosult írók műveit, és tudatosan készült az uralkodásra. Idősebb korábban állítólag azt mondogatta, hogy csupán egyetlen évtized kell számára, hogy végrehajtsa terveit – a sorstól a későbbiekben éppen ennyi időt kapott.

József 1764-ben egy lépéssel közelebb került az uralkodáshoz, ekkor ugyanis német királlyá koronázták, egy év múlva pedig, apja, Lotharingiai Ferenc (ur. 1745-1765) halálával, a császári trónra is felülhetett. Ettől az esztendőtől kezdve anyja a kormányzásba is bevonta őt – jelentős szerepe volt például abban, hogy 1772-ben Mária Terézia beleegyezett Lengyelország első felosztásába –, bár gyakran csak jelentéktelen feladatokat bízott rá. József ideje nagy részét ezért utazásokkal töltötte, és – inkognitóban – nem csak Európát ismerte meg, de birodalmát is bejárta. 1780 novemberében aztán, miután Mária Terézia négy évtizedes uralkodást követően befejezte földi életét, József elnyerte az áhított hatalmat, és egyszeriben valamennyi tervét meg akarta valósítani. Uralkodását jellemzi, hogy összesen mintegy 6000 rendeletet adott ki – azaz átlagosan napi kettőt – melyek között a legfontosabbak és a legjelentéktelenebbek vegyesen szerepeltek. Az új király azzal az ideológiával lépett trónra, miszerint birodalmában egyedül az ő akarata számít, és mindenki csak neki tartozik engedelmességgel, ugyanakkor saját magát az állam szolgájának tekintette.

II. József a felvilágosult abszolutizmus mintauralkodója volt, aki semmibe vette a hagyományos kereteket – rendiséget, nemesi kiváltságokat –, ennek megfelelően tehát a Szent Korona sem került a fejére, mivel az magával vonta volna a koronázási esküt is. Ezért is hívták „kalapos királynak.” József az „első rohamot” az egyház ellen indította, amiről úgy vélekedett, hogy nagyon is hasznos célt szolgál, csak éppen racionalizálni kéne a működését. Az ésszerűsítés első lépése az 1781-es türelmi rendelet volt, ezt követte azon szerzetesrendek – például az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosok – feloszlatása, melyek szociális szempontból nem végeztek hasznos munkát. Bár Józsefet gyakran illették azzal a váddal, hogy vallásellenes, ezt az alsópapság javára hozott rendelet már magában is cáfolta; az uralkodó egész egyszerűen az állam szempontjából hasznos munkát értékelte, véleményén pedig még a „fordított Canossa-járást” végrehajtó VI. Pius pápa sem tudott változtatni. József 1783-ban állami kézbe vette a papok nevelését, ezzel megteremtette az általa elképzelt ideális egyházat.

Az uralkodó már herceg – és császár – korában szívén viselte a jobbágyság sorsát, és mint a fiziokrata eszmék követője, az elavult úrbéri rendszer eltörlésére törekedett. Ezt a lépést az 1784-es, Krisan-Horea-Kloska-féle román parasztfelkelés is sürgette, melynek vezetői szörnyű vérengzéseket hajtottak végre a nemesség és a nem-ortodox lakosság körében. József reformjának alapja az 1784-es jobbágyrendelet volt, mely megszüntette a röghöz kötést, szabad végrendelkezést biztosított a parasztok számára, és még a „jobbágy” megnevezést is eltörölte (majd később a botozást is megtiltotta).

Az uralkodó mindeközben komoly hadjáratot indított a nemesség letörésére, amivel elsősorban a komoly rendi hagyományokkal rendelkező magyarok ellenszenvét vívta ki; miután Józsefet nem kötötte koronázási eskü, nyugodtan semmibe vehette a hatalmát korlátozó intézményeket, tehát mellőzhette a rendi országgyűlést, és elvehette a magyar politikai élet alapjának, a vármegyének a jogait. A „háború” az 1784-es esztendőben indult meg, amikor József valamennyi országában kötelezővé tette a német nyelvet, Magyarországon pedig feloszlatta a rendeleteit rendre megvétózó vármegyéket, az önálló államiságot szimbolizáló Szent Koronát pedig Bécsbe vitette. A király később népszámlálást is szervezett, valamint egységes adózást akart bevezetni, de rendszerét a nemesi társadalom többsége folyamatosan szabotálta.

Bár a „kalapos királyról” sokan úgy vélték, hogy betegesen gyűlöli a magyarokat, a valóságban fanatikus hite és kompromisszumra képtelen jelleme vezette őt, mely az egyszerűségre és racionalitásra törekedett; a király például nem a rosszindulattól vezetve helyezte át Budára a Helytartótanácsot, és az egyetem sem véletlenül került Pestre, az ország – szellemi és földrajzi – központjába. A türelmetlen József rendszere ugyanakkor – a kapkodás folytán – a nyolcvanas évek derekán hanyatlásnak indult, amit az uralkodó külpolitikai sikerekkel akart elkendőzni, de éppen az ellenkező eredményt érte el. Az 1787-ben kirobbant török háború elsősorban arcpirító vereségeket és hiábavaló kiadásokat hozott, a harctéren terjedő járványok pedig 1790 februárjában – nem sokkal hazatérése után – magát a királyt is elragadták.

II. József a magyar uralkodók közül az egyik legérdekesebb egyéniség volt, akinek gondolatai és tettei két táborra osztották alattvalóit. A többség úgy érezte, a „kalapos király” intézkedéseit a nemzet elpusztításának szándéka vezérli, így aztán ezek az emberek korábban nem tapasztalható érdeklődéssel fordultak a magyarság értékei felé. A valóságban tehát éppen az a József király élesztette fel a nemzeti érzés lángját, aki egy uniformizált német birodalmat akart megteremteni. Ezzel egy időben azonban létezett egy másik – igaz, jóval kisebb – csoport is, mely viszont az elszánt reformert és államférfit látta meg a királyban, és lelkesen támogatta az általa meghirdetett modernizációt.

ők voltak a jozefinisták, akiknek legjelentősebb képviselői később a nemzeti érzéstől indítva is sokat tettek a hazáért: közéjük tartozott például a Nemzeti Múzeum gyűjteményét megalapító Széchényi Ferenc gróf, Teleki Sámuel vagy a nyelvújító Kazinczy Ferenc. II. József türelmetlen, kapkodó politikáját számos jogos kritika érheti, de az biztos, hogy uralkodása során tetteit a jó szándék, a haladásba vetett hit vezérelte; hibái következtében azonban – halálos ágyán, a nevezetes tollvonással – a király elkapkodott életművét is magával vitte a sírba.